Jézus levele Jánoshoz

Nekem a szépségA jézusi áldozat már ködbe vesző, homályos. Nagypénteken egy rádiófelvételen hallottam Karinthy alábbi szövegét, mely először tette előttem egyszerűvé, emberien érhetővé Jézus áldozatát.

Talán vannak, akik  blaszfémiának érzik, hiszen itt nem az Isten fia, hanem egy ember hoz a többi emberért áldozatot. Ráadásul a példák sem éppen keresztényiek, melyekkel döntését és cselekedetét magyarázza.

S még ha a félelmünk a haláltól azóta sem csökkent,  Karinthy írása olyan hitelesen szól arról, hogy valaki megtette értünk a legtöbbet, amit megtehetett, mintha neki mondta volna tollba Krisztus ezt az üzenetet. Vigasztaló és felemelő olvasni. Nem a csodák mellett érvel, hanem a hitben hinni tanít. Szóval talán mégsem volt hiábavaló az áldozat.

Karinthy Frigyes
Getsemáne

Jánoskám, kedves, szelíd, szőke fiú te: most fehéren, hidegen világol odafönt a Hold és ti kifáradtatok, ittatok is, úgy-e és most alusztok az olajfák alatt. Az imént odamentem és percekig néztem szelíd, szomorú fejed: – nagyon megindultam, Jánoskám és nem költöttelek fel benneteket. Idejöttem a lugasba, ahol sötét tujafák résén villog be a Hold – idejöttem és most úgy érzem, talán nem bírnám ki mégse, ha utoljára nem szólhatnék veled. egyszerűen és melegen, kedves, kedves Jánoskám. Majd hajnalban, amikor már nem lehetek köztetek, olvasd el szépen ezt a pár sort, amit idevetettem – olvasd el és aztán vesd a tűzbe, ezt ígérd meg nekem, erre igen komolyan kérlek és hiszem, hogy megteszed, megértesz engem. Tudod, sohasem szívelhettem a leírott szót és óvakodtam attól, hogy írás maradjon utánam. te szereted a régi papírokat és sok mindenfélét gyűjtögettél, meg irkáltál is – tudom, te kedves, lelkes fiú, a szavaimat, beszédeimet is feljegyezgetted titokban, – abban nem akadályoztalak, ha már kedved telt benne. De ez a pár sor neked szól, csakis neked, erről nem szabad tudnia soha senkinek, érted-e, erről beszélned se szabad senkinek. Azért is írom ilyen egész egyszerűen, látod, hogy talán nem is ismersz majd reám ebből a levélből – a zsidók szeretik a nehéz és dagályos szavakat és úgy kellett szólnom velük, hogy megértsenek.

Írom, mert nagyon nehéz ám a szívem, Jánoskám, ezen a szép, holdvilágos éjszakán; és olyan igen egyedül vagyok. Néhány órával előbb még együtt ültünk a terített asztalnál és ti faggattatok, hogy miért vagyok oly szomorú. Most megmondhatom már neked; mire ezt elolvasod, már úgyis tudni fogod, hogy az én utam elvégeztetett. Csitt, csitt, te derék, lelkes ifjú barátom; ne indulatoskodj, ne kiálts közbe szenvedélyesen, hogy nem lehet, nem szabad: ha a szívembe látnál, mily békével, csendesen és elhatárolva fekszik ott a mérhetetlen fájdalom, elnémulnál te is, és éreznéd, hogy itt nem szólhat ember szava – csak a szél süvölthet magasan a fejünk fölött, csak a tenger zúghat a mélyben – csak a végtelen Tér egyhangú kongása konghat tovább és a csend. Igen, elvégeztetett és jól van így. Most még néhány formaság – hajnalban katonák, akik elvisznek; néhány hosszú és fájdalmas kihallgatás – aztán a kereszt és a szögek.

Csitt, csitt, János: értsd meg, így van és én akartam így és jól van így. Emlékszel, amit a farizeusoknak mondtam? Már akkor tudtam, mivégre ezek a kérdezősködések és nagy nyugalom szállt meg attól a perctől. Nyugodt vagyok ám most is, kedves, szelíd barátom: bevallom, hogy kicsit könnyeztem és emlékszem, az imént, néhány perccel azelőtt, hogy ezt a pár sort írni kezdtem neked, remegés fogott el és szédültem, és így szóltam magamban oly sötéten, mint a mély sötétség: én atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem e keserű pohár – s míg ezt mondtam, majdnem hangosan, egy percre azt hittem, elvesztem az eszméletem. De elmúlt ez, Jánoskám és most már tudom, hogy végig erős és komoly leszek. Csitt, csitt, te makacs, fürtös gyerek: értsd meg hát, így akartam, ez volt az egyetlen út, nem tehettem másképpen. Meg kell értened, meg kell valahogy magyaráznom neked – és te el fogod temetni a szívedbe és soha nem beszélsz erről senkinek, érted-e, Péternek se, aki szilaj és heves, mint te és szereti a szép szavakat – de nem tud hallgatni és érezni, úgy mint te és holnap ő lesz az első, aki elárul, mint ahogy megmondottam.

Hallgass meg, János. Én nektek soha nem beszéltem az én életemről. Tizenkétéves koromban eltűntem Názáretből és harminc esztendős voltam, amikor ti megismertetek. Hittettek bennem és nem zaklattatok: jól volt úgy. De most elsuhan előttem az egész és én megértem ezt az életet és nem fáj beszélni róla. Tudod-e János, hogy sokfelé jártam ám – tizennyolc év hosszú idő és ti nem tudtok erről a tizennyolc évről. Bejártam egész Kis-Ázsiát és nyolc évet éltem egy csudálatos nép földjén, a félsziget déli csúcsán, – hallottatok valaha a dravidákról? Majdnem gyermek voltam még, mikor közéjük kerültem. Ó János, tudnál-e szeretni engem, ha látnád, mennyi zavar és bánat és kétségbeesés kavargott a lelkében annak, akit erősnek láttál, s akiben bízni akartál? Mondom neked: én is úgy áhítottam akkor a csodát, mint ahogy ti áhítozzátok és a ti népetek. És akkor ott, a dravidák közt, hosszú évekig úgy volt, hogy megtaláltam. Másféle emberek laknak ott – emberfölöttiek szinte, azt hittem először, míg hosszú évek alatt úgy fordult aztán, hogy én is meg tudtam tenni mindazt, amit ők. Élnek köztük papok, Jánosom, akiket fakíroknak és derviseknek neveznek – ezekben a papokban találtam meg útját ama vallásnak, ami az én szívemnek kellett. Ők nem a szó emberei, mint a zsidó próféták, – de hiszen ez vérmérséklet dolga és semmi egyéb! – az ő lelkük megfeszült akarata tetteken át válik erővé és csodává. Láttam köztük, az első években, olyanokat, akik kiállnak a sokaság elé és elém – s egyszerre szemünk láttára a levegőbe tudnak emelkedni, vagy kettészelték saját fejüket, vagy átszúrták szívét egy gyermeknek s aztán éppé, érintetlenné tették egy kézlegyintéssel. És voltak köztük, akik virágerdőt varázsoltak a szemünk elé a puszta homokból, egy szempillantás alatt.

Ó, Jánosom, remegett a szívem s évekig lestem sóváran a szürke és mély szemeket, melyekből némán áradt a csoda. Míg egy nap megértettem, hogy történik mindez, s másnap felismertem önmagamban ugyanazt az erőt. Oly egyszerű, ó, oly egyszerű volt az egész: tudd meg, Jánosom, az emberi elmében van egy kemény pont, – valahol a két szem között, a koponya falán túl – ezt a pontot kell megmerevíteni agyunkban s e pontból mozgatni lehet más emberek szemét és elméjét, úgy, ahogy akarjuk – és e pontból, hiszem, meg lehet mozgatni a hegyet s így szólni: menj a tengerbe. Emlékszel, János, a bénákra, akiknek a kezét megmozgattam? Emlékszel, mikor ott álltam köztetek – csak én tudtam, hogy állok, mozdulatlanul – s ti láttatok engem felemelkedni a magasba, mert úgy akartam? Emlékszel-e arra a viharos éjszakában Genezáreth taván? Ó, Jánosom, ugye láttatok akkor járni az olajos vízen, lágyan, kitárt karokkal, mint a fehér holdfény? Láttatok és sírtatok: és én ott ültem köztetek és megfeszültem görcsös, boldog indulatban s lángoltam az örömtől: hogy íme, látják a csodát, mert akarom – s mert nagyobb csoda, hogy láttatok ott járni, bár köztetek ültem: mikéntha ott jártam volna valóban. S nagyobb csoda, hogy jóllakott öt hallal és öt kenyérrel ötezer ember: minthogyha öt halból lett volna ötezer – s nagyobb csoda, hogy megrészegedett a víztől káneai vőlegény: minthogyha borrá vált volna a víz. Ó, Jánosom – és nagyobb, nagyszerűbb csoda lesz három nap múlva, hogy látni fogtok, élve, s felbontva látjátok síromat, minthogyha feltámadhatnék halottaimból: – mert akartam, hogy lássatok.

Akartam, hogy lássatok: de nem fogok élni, Jánosom. Halott leszek – mindenki élni fog, csak én nem. Csitt, csitt, János: te jó vagy és megértő – te állsz majd a többiek közt, mikor fényességben megjelenek előttetek és letérdelsz – s nem gondolsz akkor erre, amit lázongó, zavart szívvel írtam neked, éjnek évadján a lugosban, Getsemáne kertjében. Ó, Jánosom, az én szívem erős és kemény most már, mint a vas, de izzik, mint az izzó vas és lángok csapkodnak körülötte. Ó, Jánosom, én végtelenül szerettelek titeket! Mikor két évvel ezelőtt hosszú, hosszú heteken át tapostuk a sivatag homokját s a tevék csontvázai közül bélpoklosom keze ágaskodott felém rimánkodva – én a te szelíd arcodba néztem s elborzadva szóltam magamban: hát így, és újra így? Hát elrohadtok mind és porotok elkeveredik a föld porával? Én akkoriban hosszan, mélyen, mélyen gondolkoztam, János: abban az időben volt ez mikor oly homályos, töredezett példázatokban tudtam csak beszélni hozzátok s mikor a régi írásokra hivatkoztam gyakran. Tehetetlen, kétségbeesett harc dúlt bennem: íme, mondtam magamban, hát hiába minden. Le tudtam győzni a Gonoszt, ami az emberekben lakozott, az én akaratommal: – de le nem győzhetem a Gonoszt, mely odakünt lakik, az emberen kívül s melyet úgy hívnak: Végzet, – Végzet és Természet. Íme, az ő akarata rajtam és mindnyájunkon – hiába keményítem meg az én elmém, mert ha ő akarja: nincs tovább.

A Halál járt mellettem és az arcomba nevetett, Jánosom. A Halál járt mellettem és az ő szolgája, a Halálfélelem. Ha széppé és nemessé akartam tenni egy arcot – hirtelen megjelent a szemekben a halálfélelem s rámvigyorgott – elfutottam onnan, s mikor zaklatott szívvel a patak vizébe néztem, hogy az én arcomon megtaláljam az emberi lélek szépségét – az én arcomról is a sárga halálfélelem meredt rám.

Ekkor megfeszítettem elmémet és így szóltam magamban: Lássuk csak. Amit eddig tettem: tettem a Végzet ellenére – és sikerült. A Végzet úgy akarja, hogy meghaljon minden ember, s hogy féljen a haláltól. A halálfélelem mulattatja e szörnyű zsarnokot – mert senki sem mer meghalni s kell, hogy az ő akarata meglegyen. Jönni kell tehát egy embernek, aki akarni tud, mint a Végzet – aki szembehelyezi az ő akaratát a Végzettel – aki épp úgy akarja magának a halált, mint ő – és elrabolja tőle. Ha lesz egy ember, aki meg akar halni, hogy mások éljenek – a Végzet kiejti kezéből elvesztett játékszerét, a Halált, amit csak az Élet ösztönének drótján tudott rángatni.

Ezt gondoltam s elvégeztem magamban, hogy megteszem a kísérletet. Ó, János, nem tudom nézni ezt a rettenetes nyomort! Ó, Jánosom, nem tudom, mi lesz: de nem tudtam látni többé a ti kétségbeesett, eltorzult arcotokat, hebegő nyelveteket, kifordult szemeitek fehérjét, amint szembefordultok a Szörnyűség nyitott torkával. Hadd vesszek el; beleugrom e torokba, talán megfullad rajtam s ti megmenekültök. Ó, János, hinni akarok benne, hogy jól tettem – nem, nem szabad, hogy a te szép, szelíd orcádon is ott lássam a hideg verítéket egyszer s az összecsikorgó fogakat.

Emlékszel? Ott a vacsorán bort töltöttem nektek és így szóltam: igyátok meg: a vérem. Ki akarom ontani – nem szabad, érted, nem szabad, hogy ő úrrá legyen mirajtunk. És nem szabad ezen gondolkozni tovább – így akarom. Meghalok, s ti hinni fogjátok, hogy élek, de én azt akarom, hogy mindenki éljen, csak én, egyesegyedül én legyek meghalva, helyettetek.

Hajnalodik. A pirkadat zöld sávot húzott az ég peremére. Jánosom, kedves, kedves Jánoskám, isten veled. Most már mintha könnyebb lenne: tudod, majd erősen összeszorítom a fogamat és behunyom a szemem. Ugye, érted, most már nem lehet visszafordulni, nem bírok, de mintha egy kicsit gyönge volna a testem… Ó, János… egyszer szerettem volna még ülni veletek a zöld hegyoldalban, a nyájas napfény alatt…

… De mindazonáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy Te akarod…

 

2 hozzászólás a(z) “Jézus levele Jánoshoz” bejegyzéshez

  1. Valóban nagyon szép és okos is. Hogyan racionalizálja Karinthy a vallást. Kár, hogy annyira kevés idő jut beszélgetni, élni, élvezni mindezt a gondolatot, bölcsességet. elmét.

    • Karinthy igazi filozófus. A nagyon szellemes gondolatok mögött valóban racionális rendszer van. Hol rúghatna vele szemben labdába pl. egy Coelho?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.