Hűvösvölgyi túlélőtúra

Fehér CicaHát, az elmúlt napok élményét nem kívánom senkinek, hű olvasóim. Nem tudom, miért problémáztak a hóhelyzet miatt holmi autósok, akik a kasztnijukban ott ragadtak valahol az úton – nekem mindössze a saját kis kasztnim volt: egy szál hófehér bundámban ragadtam ott Micivel együtt, a majdnem-semmi közepén, kilátástalanul várva a balsors beteljesedését.

Az úgy volt – áh, persze Mici ötlete volt, az őrültségeket mindig ő találja ki – tehát, hogy mennénk el meglátogatni Celesztina nénit, aki kikotyvasztott valami új főzetet, csodatea, állítólag növeli a vonzerőt fokozza a nőiességet, plusz megóv a megfázástól a balszerencsétől, blablablabala, de hogy mindenképp ki kellene próbálnunk, így Mici, mert ha beválik, akkor bevezetné a Mici Café és Milkeryben. Már akkor sem volt túl jó idő, amikor Mici javaslata szerint elindultunk.

Celesztina kikotyvasztott valami új főzetet, csodatea, állítólag növeli a vonzerőt fokozza a nőiességet, plusz megóv a megfázástól a balszerencsétől.

Celesztina néni Hűvösvölgyben tanyázik, egy elég lerobban házban, ami régi korok mementójaként maradt itt – most már legalább tudom, mitől olyan doh- és molyirtó szagú mindig az öreglány bundája. A vizitet viszonylag hamar letudtuk, annak ellenére, hogy Celesztinától nem könnyű szabadulni (szünet nélkül zabál és beszél, és mindig egyszerre). Rátukmált Micire egy kötegnyi szárított árvalányhajhoz hasonló gazt, ami szerinte felbecsülhetetlenül értékes, nekem is a kezembe nyomott egy csokornyit, alig bírtuk tartani, aztán az elkészítés receptjével a fejünkben nekivágtunk a hazaútnak – akkor már szakadó hóban.

– Menjünk busszal – javasoltam Micinek, amit ugyan nem gyakran engedünk meg magunknak, de a mostani körülmények többszörösen is indokolttá tették.

Hűvösvölgyben egy szépen kiépített buszvégállomáson lehet válogatni a járatok közül, mentünk hát a szimatunk után, és felszálltunk a hazafelé tartóra, csakhogy az az átkozott jármű nem indult. Meg az összes többi sem. Akkora hó hullott fél óra alatt, hogy nem vállalták a menetet.

Én ekkor még elég diadalittasan néztem Micire, hogy ugye megmondtam, hogy el sem kéne indulnunk ilyen időben, csak abba nem gondoltam még bele, hogy fogunk hazajutni. Lekecmeregtünk a gazokkal a buszról, már azzal sem törődtünk, nem kezd-e cirkuszolni valamelyik utas, mit keresünk mi ott. De itt most kivétel nélkül mindenki azzal volt elfoglalva, hogy éri el az úticélját.
– Marad a séta – jelentette ki Mici olyan nyugalommal, mintha épp csak virágot szedtünk volna a Vasas napsütéses focipályáján, és a szomszédba kellett volna onnan hazabattyogni.


– Neked elmentem az eszed – fortyantam fel, mert ahogy kiléptünk a buszvégállomás eresze alól, derékig süllyedtünk a víztől súlyos hóban.
– Van más ötleted? – perelt Mici, és rögvest fagyásos történetekkel akart szórakoztatni.

Mit volt mit tenni, átvergődtünk az út túloldalára, ahol a szalagkorlát alatt egy sávban kicsit kevesebb volt a hó.

– Nem tudok három kilométert laposkúszásban megtenni! – kiabálta túl Mici a szembe fújó förgeteget, amíg elvánszorogtunk egy padig, aminek a lábánál szélárnyékban meghúztuk magunkat. Innen aztán már lépni sem lehetett. Az eresz alatt kellett volna maradnunk a túloldalon. Kezdtek baljós képek gomolyogni a szemem előtt.
– Meséltem, mi történt anno Márton bácsikámmal? – szuszogott Mici a padnak dőlve.
– Nem! És nem is akarom hallani – szakítottam félbe az újabb rémtörténetet, és közben a megoldáson zakatolt az agyam. A hótömeg nőttön nőtt, mi pedig lassan reszketni kezdtünk, ami ugyancsak rossz előjel a magafajtának. Eszembe jutott, hogy hallottam valamikor, hogy vermet kell ásni a hóban, abban napokig túl lehet élni. A két hatalmas kötegnyi gazzal ki is bélelhetnénk, és kihúzhatnánk valahogy az enyhülésig.

Mici megbotránkozva hallgatott végig. Celesztina néni gyógynövényei! Már majdnem kiszaladt a számon, mit csináljon a gyógynövényekkel, amikor egyszer csak csikorogva megállt mellettünk egy autó.

– Szegénykéim! – sipákolt egy női hang, és megállt bennünk az ütő is, hogy ha most ide betuszkolnak bennünket és elvisznek a világ másik végére puszta jóindulatból, egy életre búcsút mondhatunk az otthonunknak. A betuszkolás meg is történt, de odabent a szavunk is elakadt: a hátsó ülésen Pongrác terpeszkedett.
– Helló lányok, mázli, hogy erre jöttünk, mi? – vigyorgott ránk, két értetlen, jégcsappá fagyott szerencsétlenségre. – Amikor a piros lámpánál kinéztem, és láttam, hogy ott vergődtök, ordítottam, ahogy a torkomon kifért, hogy álljunk meg. Szerencsére vették az adást, és szerintem meg is ismertek titeket – bökött a fejével az elöl ülő párosra.

Én egy darabig fel sem fogtam, mi történt, amíg az autóval csúszkáltunk hazafelé, Mici már hüppögött az örömtől, Pongrácot megmentőnkként magasztalta, és sűrűn elnézést kért az alattunk egyre növekvő vízfolt miatt. Bennem még túl dermedt volt a lélek, hogy Pongrácnak bármit is megköszönjek, amúgy sem akartam ezt a dolgot elsietni. Mici viszont nagyon beindult.
– Engedd meg, hogy megháláljuk – dugdosta Pongrác orra alá az egyik gaznyalábot. – Most kaptuk Celesztina nénitől, csodálatos szer! Teának kell megfőzni, megóv a megfázástól, és… – hallgatott el Mici egy kicsit, én pedig füleltem ezerrel, kiböki-e a folytatást.
– Meg mindenféle jó dolgot eredményez – pironkodott zavartan az öreglány, én meg azt hittem, hanyattesek, hogy képes megkörnyékezni ezt a bájgúnár Pongrácot?! És ez az én barátnőm!

Micihez mentünk kiengedni, Pongrác hálistennek haza, mi meg megfőztük teának a maradék növényt, hogy átmelegedjünk. Mici azóta lesi a hatást tükörben.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.