3. nap

Kezdünk a délolaszokra hasonlítani: egyre később kelünk, és egyre több kávét iszunk, hogy ébren tudjunk maradni. A citromos pogácsa kicsit kihűlt, és nem várt meg minket, aki sütötte. Nem is baj, legalább nem hálaistenkedtük el az egyébként is elúszni látszó napunkat.

Alberobellóba készültünk a trollokhoz, Google barátunk segítségével. Napi egy busz közlekedik Nociba, onnan lehet vonattal tovább utazni és megnézni a trulli kunyhókat. A Google viszont nem jelölte, hogy hol van a buszmegálló. Sebaj, a kávézóban biztos segítenek. De sajnos a délolaszok nem beszélnek idegen nyelveket, így olaszul próbáltak meggyőzni minket arról öten, hogy 1. Nincs ilyen település, hogy Noci, 2. Nincs buszközlekedés Molában, 3. Maradjunk inkább és igyunk még egy kávét!

Egy, csak egy legény volt, aki értette, hogy utazni szeretnénk valahova, na ő kirángatott minket a bárból, elvitt a nővéréhez, aki tud angolul. Nem tudott. De legalább elkezdett nekünk jegyet venni interneten valamire. Valószínűleg  a Milánói Scalaba, mert egy programszervező irodája volt neki. Újabb tízperces Activity után megértette, hogy a buszmegállót keressük, és a Google fordító segítségével elmagyarázta, hogy merre induljunk. Ekkortól már rohanó üzemmódra kellett kapcsolni a 40 fokban, és mi szaladtunk csatakosan a forró flaszteren. Egy hölgy meg is kérdezte angolul, hogy esküvőre megyünk-e, de valószínű mást kérdezett és olaszul, csak mi így értettük, illetve nem értettük, miért jut eszébe valakinek két rohanó nő láttán az esküvő.

Summa summarum, a buszmegálló nem lett meg, a buszt lekéstük, pedig majdnem még jegyet is vettünk rá egy benzinkúton. Ahol egyébként újabb tíz délolasz férfi magyarázta délolaszul,  hogy Noci nem létezik, buszok nincsenek, és ami lenne, az meg elment úgy negyed órája onnan szemből. A szavaknak nyomatékot adott egy olasz Isten, aki valahonnan a mennyből érkezett, magas volt, göndör és valószínűleg spanyol, mert angolul kérdezte, hogy british angolt vagy amerikai angolt beszélünk-e? Banderas konzultált a benzinkút népével, látszott rajta, hogy életében nem ült még buszon, majd angyali mosollyal kinyilatkoztatta, hogy a buszt tényleg lekéstük, menjünk inkább vonattal Bariba, Bariból mindenfele mennek vonatok. Hát mi már nem akartunk mindenfele menni, kezdődött a szieszta, kiürültek az utcák, esküvői ruhánkból csöpögött a veríték. Primitívó, szőlő, sajt és mandula nyújtott újabb kövér vigaszt, és a helyi tipikus délolasz strand, ahol újabb felismerések születtek.

A szieszta a délolasz férfiak programja. A feleségek megfőznek, odavágják a kaját a pasi elé, fogják a gumimatracot, meg a Desiguál strandtáskát, beleugranak egy Gucci bikinibe, felvesznek egy olasz papucsot, ami sose gumi, majd letipegnek a strandjukra, ami leginkább tényleg a hányásra hasonlít, van ott betontámfal, graffiti, száraz hínár, mohás szikla, ipari törmelék meg pocsolyák, mögöttük meg a tenger, de odáig képtelenség bevergődni.

És ott vannak a nők. Gyönyörűek. Megérkeznek, letelepednek, naptejjel kenik magukat és veszekednek. Beszélgetnek. Mutogatnak. Fiatalok. Na jó, nem fiatalok. Inkább idősebbek. Nagymamák, meg dédik, akik délután napoznak és iszogatnak a strandon. Nekik ez a szieszta. Nem lesznek rákosak, látszik rajtuk. Élvezik a napot, a vizet, a limoncsellót, a dolcsevitát.

Mi még ellátogattunk a fehér városba, Ostuniba is, de erről majd holnap írok, mert megint nem fogunk tudni felkelni időben.

Buona notte, drága olvasóink!