Hétköznapi történetek – Sztereotípiák 2.

Mészáros Judit
Fish&chips

Szerelem elsőlátásra Jesus Solana

Már legalább ezerszer megbántam, hogy kidobtam Tibit. Még az öntelt, pattanásos fejét is könnyebb volt elviselni, mint ezt az átkozott magányt. Harmadik hónapja már, hogy regisztráltam ezen a nyomorult társkereső oldalon, és ennyi idő alatt csak ez az angol pasi talált meg magának. De mégis, mit kezdhetnék én egy angollal?!? Meg sem mertem nézni a képét, mert ugyan milyen lehet? Bizonyára nagyfejű, ráadásul ronda, a bőre vélhetően fakó, mondhatni hófehér, a haja egészen biztosan vörös. És milyen testalkata lehet valakinek, aki állandóan rántott halat eszik krumplival és borsóval… Reni barátnőm mesélte, egyszer volt „szerencséje” egy kékvérű angolhoz, aki bár végtelen módon udvarias volt, ugyan akkor pocsék szerető. Ugyan kell-e ez nekem? És a híresen hírhedt angol humor? Hogy fogam én azt megérteni, mikor talán még ők maguk sem értik. Most pedig itt ülök ebben az angol pubban, jó, mentségére legyen mondva, a helyet én választottam, de ugyan mi mást választhattam volna egy Adam Smith nevű férfival való találkozásra? És miről fogunk beszélni? Hogy hogyan élt két hónappal ezelőttig azon a szigeten? Istenem, add, hogy kalapja ne legyen, és ne hordjon szandált zoknival!
–          Good evening Madame, are you Katalin Kiss? My name is Adam.
A fogam nagyot koccan a poháron, amiből épp sört kortyolok.
–          Őőőőő, yes , I am. Mondom lányos zavaromban, hiszen a szavam is eláll attól a magas, csillagszemű, barna hajú Adonisztól, aki előttem áll. Jóságos ég, egyszer az életben lehet ekkora szerencsém? Már folytatnám is tovább a megismerkedésünket, amikor összehúzott szemöldökkel megszólal:
–          I’m really sorry, but I thought  all hungarian ladies were beautiful… – veti oda az úr, majd angolosan távozik.

 

Horváth Rebeka
Lélekedzés

Hosszas rábeszélés után engedtem a nyomásnak. Félreértés ne essék, nem meggyőződésből cselekedtem. A konditeremnél ellenszenvesebb helyet ugyanis nem nagyon tudtam elképzelni, de barátnőm addig rágta a fülemet, míg elkísértem. Egész úton lelkendezve köszönte, hogy nem kellett egyedül mennie:
– Köszönöm, köszönöm, köszönöm! Csak első alkalommal kell kíséret, nyugi, tudod, hogy utálom egyedül felfedezni az új helyeket… De nagyon menő lesz, meglátod!


Valahogy nem jön ki a számon a szívesen, inkább azon puffogok magamban, hogy jövő héten Balaton-átúszás, és én ma sem jutok el az uszodába… Gondolataimból heves, lötykölő hangok, és barátnőm intenzív mozdulatai zökkentettek ki.
–          Te meg mit csinálsz? – nézek meredten a „LOVE THE BURN” feliratú shakerre a kezében.
–          Ja, semmit, csak gondoltam a buszon van időm elkészíteni a fehérjebombámat.
–          A midet?
–          Jaj, ne legyél már ilyen antifitnesz! Most szereztem be a cuccot, állítólag jobban épülnek tőle az izmok!
–          Akkor jó étvágyat! – nyögöm ki egykedvűen.
A terembe belépve aztán már nem is csodálkozom, amikor minden embernél Biotech-es műanyagflakonokat pillantok meg. Mégis kicsit más a légkör, mint ahogy képzeltem. A bűzlő, párás levegőjű, izzadságcseppektől hemzsegő konditerem képe valószínűleg már a múlté. Helyette olyan tuccer zene üti meg a fülemet, melyet 8 órával később egy szórakozó helyen is túlzásnak minősítenék, a bespriccelt mentolszag pedig csiklandozza orromat. Aztán jön a még nagyobb sokk: mintha egy Colgate reklámba csöppentem volna. Csupa tenyérbe mászó arc, láthatatlan kötéllel kifeszített vigyorok, na meg a márka-mustra.
– Ajaj, otthon maradt a Nike felsőm, most mi lesz velem? – jegyzem meg barátnőmnek ironikus hanglejtéssel, miután kapok egy méricskélő tekintetet egy olajozott testű izomagytól.
– Hagyd már abba, csak egy órát kell kibírnod! – azzal nekifekszik egy furcsa berendezésnek, melynek a nevét a mai napig nem tudom, én pedig ráállok egy futógépre, gondolván ebből baj nem lehet.
Kocogás közben remek rálátásom nyílik a terem közepén álldogáló hölgykoszorúra. Először nem értem, mit történik, aztán az elégedetlen felhördülésekből rájövök, hogy épp tükrös fotó készül. A kompozíció része három izmos hölgy, két súlyzó, plusz az egyik Colgate-es fickó. Mindenki feszít, s a mű elkészül. Az egyik tökéletes alakú lány viszont szinte felháborodottan közli, hogy a fotón túl nagy a hasa. Igen, túl nagyok rajta a kockák, gondoltam magamban… De a kb. 18 éves lány hisztirohamot kap, s feldúltan távozik a teremből. Most már barátnőm is forgatja a szemét, s közben jelzi, hogy lassan végez, mehetünk kifelé.
Az öltözőből nyíló zuhanyzóban aztán megpillantom az elégedetlen lányt. Kisírt szemekkel áll a zuhany alatt… Öt perc múlva öklendező hangok jönnek a mosdó irányából, s barátnőm kétségbeesést tükröző szemekkel kérdezi:
– Elmehetek veled holnap úszni?

 

Dibás Gabriella
Generációk

geberácios szakadek xflickrx

Ülök a hetesen, a tömegben. Az ablaknál. Az ülésen mellettem egy srác, akinek a füléhez hozzánőtt a zenedrót. Hát persze, hogy nem veszi észre a mindent elsöprő hévvel igyekvő terebélyes asszonyságot, aki a legutolsó állomás óta furakszik az ifjú zenebarát felé. Nejlonzacskós csomagjaitól nem tud kapaszkodni, nagyokat nyög, mintha a közelben állók tehetnének arról, hogy így felpakolta magát. És tényleg, lassan már én is lelkiismeretfurdalást érzek, amiért bezzeg én ülök. Egyre nagyobbakat sóhajt, láthatóan hergeli magát, és idegesítően zizegő zacskóit a fiú oldalához nyomja. A srác érezhet valamit, mert egy kicsit közelebb húzódik hozzám, amúgy meg rezzenéstelen arccal, mély áhítatban figyeli a dübörgő taktusokat. Eszében sincs felnézni…
A zacskós meg csak nyomul.
Átérezve a generációs szakadékból fakadó vészhelyzetet, igyekszem a megoldás felé terelni az eseményeket:
–          Tessék leülni a helyemre, én úgyis leszállok a következőnél.
–          Hagyja csak kedveském, én is…

 

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.