Egy fa és egy emberpár –a mindenkori Godot-színpadkép egy anti-paradicsomi állapotot vetít elénk. Két ember létezik itt: Estragon és Vladimir. Az első két ember? Vagy kettő az utolsók közül? A Katona színpadán Khell Csörsz díszlete a mindenség tengerében hánykolódó teknőcpáncélhoz hasonlatos játéktér, mely mintha a világteremtési mítoszokra is utalna. Bennem például a sumér – egyiptomi óriásteknőcöt idézi fel, melynek hátán éldegélünk így-úgy mi, emberek. Persze a modernebb elméletekre alapozva egyszerűen a bolygó egy darabkája is lehet az, ami itt egyáltalán nem szimbólumként, hanem nagyon is gyakorlatiasan működik. Nem telepszik rá a színpadi történésekre, mégsem lehet róla megfeledkezni, hiszen minden lépésre mozdul, s ahogy mozdulnak a szereplők, úgy tér ki rendre egyensúlyából, eppur si muove…

Kocsi Gergely, Elek Ferenc – Vladimir és Estragon, Godot-ra várva – fotó: Szilágyi Lenke, Katona József Színház

Estragon és Vladimir tehát Godot-ra várva ezen a héjdarabon próbál egyensúlyban maradni, s átélni mindazt, amit ember egzisztenciálisan és érzelmileg átélhet: kötődést, hitet, bizonytalanságot, és (pillanatnyi) biztonságot, félelmet, csalódást, reményt. Olyan egyformák, amilyen egyforma két azonos korú, nemű, helyzetű ember lehet, vagyis tökéletesen különbözők. Az írói csoda és a színészi lehetőség pedig az, hogy különbözőségük folytán sémákból emberré váljanak. Kocsis Gergely és Elek Ferenc legnagyobb színészi teljesítménye, hogy mire az előadás végén elhagyjuk őket, már emberek, személyes ismerőseink, akiket messze elkerülnénk, vagy éppen szívesen megölelnénk. Együtt érzünk velük és magunkat látjuk bennük. Még az sem zavar – pedig én mindig hiányolna szoktam – hogy nincs nő a darabban. Belátom, hogy nem lehet. Hiszen akkor a szerelemmel, gyermekkel jövő is születne, és „Mondottam ember…bízva bízzál.”
Hát nem. Ez nem az Az ember tragédiája. De ha már Madách kísért, megláthatjuk Estragon gyengeségeiben ugyanazokat a feminin közhelyeket, melyeket ő Évába „írt bele”: Estragon a kövérkés, kényelemszerető fajta, a sodródóbb, az ösztönös-érzéki típus aki ha kell, tud esendőségével operálni, amint azonban módja nyílik rá, szereti átvenni az események irányítását társától. Vladimir vizelési problémáinak konkrét felemlegetése pedig lehet akár szarkasztikus utalás a férfi-sebezhetőségre is. Ők ketten tehát vannak, és ezt teljes erőbedobással csinálják. S hogy mi van rajtuk kívül, az nem érdekes. Többször előfordul, hogy kinéznek ránk, de nem látnak semmit. Nem azért, mert elvakítják őket a reflektorok, vagy mert a színházi illúzió tiltja, meglátni a közönséget. Azért nem látnak minket, mert „mert mi ők vagyunk már” . Ők a mi jelképeink, a humanoidok, akik minden emberit magukban hordoznak – miért is vennének tudomást bárki másról.

Kulka János (Pozzo), Kocsis Gergely, Elek Ferenc – Godot-ra várva, Fotó: Szilágyi Lenke

Estragon és Vladimir kettőse csak egyvalamit nem képes modellezni: a létezés társadalmi szintjét, azt, ami túl van a személyesen. Ezért teremtetett a darabba Pozzo és Lucky, akiknek úr-szolga viszonya a mindenkori ember ember általi leigázását, ki- és felhasználását, ugyanakkor kényszerű szimbiózisát is ábrázolja. Az egyik, az „úr” az energiát, életerőt és fizikai-szellemi tudást szivattyúzza ki a másikból, ő azonban ezzel párhuzamosan nem több lesz, hanem kevesebb, szépen lassan életképtelenné lottyad, már semmire sem képes magától. Pozzo nagyon szeretne leülni például, de magától nem tudja megtenni. Estragont kell megkérnie, hogy ragaszkodjon hozzá, hogy ő, Pozzo, üljön le. A világ már csak parancs és parancsteljesítés formában létezik számára.
Kulka János játszhatná tisztesen a zsarnok archetípusát is Pozzó szerepében, de nem ezt teszi. Ott előttünk, a színpadon ad életet annak az emberi torzképnek, amiben sejtetni engedi az egykori kedves, szép és hiú gyermeket is. Ahogy „a sír felett guggolva szülnek az asszonyok „ (Pozzo szövegében van ez az érzékletes kép) , úgy ölt előttünk testet és önmarcangolódik halálra Kulka játékának jóvoltából minden tárgyfüggő, fétisimádó, humortalan és kiszolgáltatott, gyermekded zsarnok, aki csak valaha létezett – akár a könyörtelen valóságban, akár az éppoly könyörtelen írói fantáziában, Hitlertől Garcia Marquez tábornokaiig. Kulka alakítása tiszta, sallangtalan, és a többiekét is dicséri, hogy mellette sem halványulnak el. Lucky szinte néma szerepében Keresztes Tamás, a szenvedés szobrától a bosszúállás angyaláig, s az önmagát elégető szellem perverz élvezetéig képes megannyi képet felidézni előttünk, bár verbális lehetősége erre csak az egyetlen monológja. Ugyanígy mozgásban is bravúrt teremt – mintha bábállapotba merevedve járna vitustáncot.

Keresztes Tamás, mint Lucky – Godot-ra várva, fotó, Szilágyi Lenke, Katona József Színház

Az abszurd dráma egyik alapvetőjéről, Samuel Beckettről és emblematikus teremtményeiről, Vladimirról, Estragonról, Pozzóról és Luckyról köteteket írtak össze, elemzésük majdnem annyi van, mint a Hamletnek, bár Shakespeare mester 400 év előnye azért érződik ebben is.
Minden esztéta és minden színházi ember létrehozza a saját Godot-értelmezését – ez úgyszólván kötelező – és a Katona József Színház-beli előadás alkotói azzal teszik magukat még rokonszenvesebbé előttünk, nézők előtt, hogy ők nem tukmálnak ránk semmiféle ilyet, még a színlapon is azokat idézik – köztük magát Beckettet – akiknek a legfontosabb mondandójuk a drámáról, hogy „nem tudják, mit jelent”.
A nézőnek azonban nem kell önmérsékletet gyakorolnia az elmélet-gyártásban, és fogadok, hogy mindazoknak, akik a bemutatón vagy hatszor kitapsolták a színészeket, szól valamiről ez a Godot ma, Magyarországon. Nekem személyesen például arról, hogy mit akarok (még) az életemtől, és hogy amit akarok, azért mozdulok-e, teszek-e? A teknőn innen, avagy a teknőn túl? Kicsit tágabbra nyitva a szemhatárt arról is szól, hogy azok az emberek, akik ezen a héjdarabkán élnek, tesznek-e valamit, (képesek-e tenni?), hogy ne csak úgy átvonuljon fölöttük- rajtuk az élet és a történelem, hanem több részt és felelősséget vállaljanak benne. Még általánosabban: a hitről szól a Godot, ez ember és az Isten viszonyáról – amiről minden nagy mű mindig is állít valamit.
Évtizedek óta elképeszti nézőket és kritikusokat, hogy hogyan fér bele mindez (és akkor még nem említettem ezer más, lehetséges olvasatot!) négy ember – plusz a hírnök kisfiú- dialógusaiba, akik többnyire éhségről, fehér- és sárgarépáról, áradtságról, büdös lábról vagy öngyilkosságról beszélgetnek, csak elvétve olyasmiről, hogy a latrok közül vajon üdvözült-e az egyik. Amint azonban eszmei síkra terelődne a beszéd, az saját maga kíméletlen karikatúrájává válik, melyen akár nevethetnénk is (ha lenne kedvünk).
Azon is csodálkozik mindenki, hogyan képesek a színészek életet lehetni a Godot szereplőibe, akik inkább filozófiai fogalmak illusztrációi, archetípusok és utópisztikus figurák, nem emberek. Valójában erre csak az igazán nagy színházcsinálók képesek, feltétele az érvényes rendezői koncepció és a színészi játék igazsága. A Katona József Színház a hiteles színházi alkotás csodáját megfejelte most még egy specifikummal: a darabot két rendező jegyzi, Zsámbéki Gábor és Ascher Tamás. Ritka helyzet, különösen egy olyan darabnál, mely rendezői ars poeticaként is jelentős lehet. Bár egy véletlen hozta így, a siker azt példázza, hogy a színházi csapatmunka nem csak a megszokott relációkban működik. Nem tudjuk, milyen lett volna, ha Zsámbéki fejezi be az általa kezdett darabot, de azt tudjuk, hogy a két nagy, egyéni teljesítmény csak erősíthette egymást, hiszen a végeredmény mesteri lett, s ehhez a Godot-adaptációhoz immár közösen kapcsolódik Zsámbéki és Ascher neve.
Jó, hogy Beckett műve repertoáron van, hiszen a Godot-t mindenkinek látni kell – azoknak persze, akiknek nincs ellenére, hogy a színházban (is) gondolkodjanak. Remélem, még most is a tananyag része ez a 20. századi klasszikus, ezért hát a középiskolásoknak mindenképpen ott a helyük az előadáson. Előtte azonban nemcsak a szerzőről, nem csak a műről, hanem az emberről, hitről, életről, halálról is beszélgetniük kéne velük a felnőtteknek, hiszen remélhetőleg ez a korosztály még nem azon a fájdalmas bolygódarabkán képzeli el magát, amelyen Vladimir és Estragon él. Két tizenhárom-éves forma fiú ült mellettem a színházban, (ahogy szavaikból kivettem, a szülők helyett jutott nekik a lehetőség). Az első felvonás után, kifelé menet hallottam egyikük mondattöredékét: „igaz, előfordult már máskor is, hogy semmit sem értettem abból, amiről szólt a darab…” – és a második felvonást már nem kockáztatták. Ez persze nem az ő hibájuk és főként nem az előadásé. Egyszerűen, ők még valami mást várnak. Nem Godot-t.

Varga Zétény és Kocsis Gergely – Godot-ra várva, fotó, Szilágyi Lenke