Futás!

Fehér Cica Csak nem tudtam megállni végül, hogy ne kérdezzem meg Henriettet, mi a titka. Hogyan lehetnék én is ilyen körtéből olyan masniszerű, mint ő.

– Nincs veled semmi baj, ez butaság – méricskélt egy darabig – csak egy kicsit többet kéne mozognod. Itt a Vasas a szomszédban, elmegyünk futni! Nem is értem, hogyhogy nem használod ki.

A Vasas-pálya tényleg itt van a szomszédban, de engem leginkább az étterméből kiszállongó illatok szoktak kíváncsivá tenni. A Pasaréti úti ablakból belátni az egyik földszinti konditerembe, és az alapján valahogy nem kaptam kedvet, hogy többet mozogjak. De Henriett túlzottan felvillanyozódott a saját ötletétől.

– Gumi futópálya, kisanyám, gumipálya! Tudod te, milyen az? Mintha a talpacskáinkat nem is kéne emelni, hanem valaki a levegőbe dobálna! Nem is kell ott futni, csak szálldosni!
Efelől azért maradtak kétségeim.
– De Heni, azt a pályát valószínűleg nem nekünk csinálták… – aggályoskodtam, mert a faji diszkriminációnak már annyi formájával találkoztam, hogy jobb az óvatosság.

A Pasaréti úti ablakból belátni az egyik földszinti konditerembe, és az alapján valahogy nem kaptam kedvet, hogy többet mozogjak.

– Majd hajnalban megyünk, olyankor még az őr is az igazak álmát alussza. Ha meg valami gáz lenne, majd felhúzzuk a nyúlcipőt. Holnap itt leszek érted.

Nem túl jó kilátások, ha egy futás végén még futni is kell, gondoltam, de sopánkodni sem maradt időm. És ismertem annyira Henriettet, hogy tudjam: komolyan gondolja a hajnali programot.

Álmomban Henit felfalták a farkasok, és Józsi úr, a szörnyen hájas postás hozta a gyászjelentést. Búcsúzóul kedvesen rám kacsintott, és annyit mondott, hogy mi azért még itt vagyunk egymásnak. Te jóságos ég!! – riadtam fel a rémálomból nyeldekelve, és nem másra, mint arra, hogy Heni kaparássza az ablakot. A ménkűbe, hogy nem tudták tényleg megenni szegényt, gondoltam, de máris megbántam, és azon törtem a fejem, hogyan tegyem jóvá.

– Gyerünk, öreglány – kiabált suttogva Henriett –, vár a futópálya!

A leheletünk is látszott, olyan csípős volt az idő, és még csak nem is reggeliztem. A legrosszabb az volt, hogy Heni panaszkodni sem hagyott, már odafelé is csak ügettem utána, és mire befordultunk a sarkon a Vasashoz, már elfáradtam.

Nem túl jó kilátások, ha egy futás végén még futni is kell, gondoltam.

Tényleg kihalt volt minden, a pályák fölötti reflektorok vakon pihentek a sötétben.

– Melegíts, melegíts – lihegte Heni, és közben olyan helybenfutás-szerű mozdulatokat végzett. Azt mondta, dzsoggol, és csináljam utána.

– Fázom – közöltem durcásan, és azt mérlegeltem, milyen gyorsan terjedne el a környéken a hír, ha én most itt hagynám Henriettet faképnél.

– Akkor fussunk! – adta ki az ukázt, mint egy nőmozgalmi szabadságharcos, és nekiiramodott a piros színű, ovális pályán.

– Fussál – gondoltam – ha annyira akarsz, és elámultam, milyen gyorsan eltűnt a szemem elől az ebadta. A baj az volt, hogy most már annyira vacogtam, hogy a lábaim szinte maguktól indultak meg. Bizonyára több eszük volt, mint nekem. Komótosan próbáltam behozni Henriettet, aki néha elhúzott mellettem, és amíg meresztgettem a szemem utána, többnyire újra elhúzott balról. A dolog nem is tűnt annyira megterhelőnek – kezdetben.

– Henri-, Henri-, Henri- – lihegtem a sokadik kör után, csupán azt közlendő, hogy végem van.

– Még egy kör és megyünk a gőzbe! – rikkantotta oda újra megelőzve, én meg az oldalamra dőltem, hogy vontasson, ahová akar.

Hát, annyit mondhatok, ez a Heni tud élni. A gőzt egy pillanatig sem vettem komolyan, szaunáról a magamfajta csak álmodozhat, bár Miciéknél az is be van építve, na de oda nekünk bejutni… Hanem Henriett príma útvonalat ismert a kazánházba, ahol két kéményvastagságú csövön csak úgy dőlt a gőz.

Henriett kéjelegve forgolódott a kiáramló forróságban, én inkább köhécselve hátráltam, és egy fuldoklási szünetben megkérdeztem, nincs-e kedve eljönni velem arra a bizonyos koncertre.

– Hétvégén? – kérdezett vissza, mert a sziszegő gőzben nem voltak jók az akusztikai viszonyok. – Az nekem nagyon teli van, hajaj! – legyintett csapzottan és pajkosan, és ebben minden benne volt.

Az a megmagyarázhatatlan gondolatom támadt, hogy valami összefüggés lehet aközött, hogy Henriett ilyen jól bírja a fizikai gyötrelmeket, és hogy tele van a hétvégéje. Ettől valahogy megint kezdett elővenni az irigység, és inkább gyorsan hazaindulást javasoltam. A kapunk előtt Heni végigmért, és azt mondta:

– Nagyon klasz voltál, öreglány. Amikor én először bemásztam a Vasasba, az első kanyarig alig vonszoltam el magam. Még pár alkalom, és simán lefutsz engem. – Aztán elbúcsúzott, és hazaindult. Futva.

Rendes lány ez a Heni, gondoltam. Ha párszor én is belógnék hajnalban, csak úgy titokban, még hamarabb lefutnám, mint gondolná… – méláztam egy sort, aztán visszavonultam egy kis szendergésre, mert ezt aztán most tényleg megérdemeltem.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.