„Szaros pelenkától szaros gatyáig tart az életünk”, mondja szókimondó tömörséggel Rose, a negyvenes nagymama és egyben kismama. Harminc és ötven közötti nőtársai nevében beszél, akiknek se ambíciójuk, se illúziójuk, csak mindennapjaik vannak, melynek ragadós mocsarából egyikük kiemelkedni látszik – a milliós beragasztós kupon- nyeremény jóvoltából. Összejönnek hát, hogy bélyegek ezreit nyalják a füzetlapokra, s e különleges esemény szüli az alkalmat, hogy a smink és kínai bizsuk álarca mögé rejtett fásultságot levetve megmutassák valódi, szenvedő emberi lényüket.
Ők tizenhárman – a felnőtt nők jelenidejében két húszéves és egy nyolcvanas képviseli a jövőt és a múltat – valahol egy kietlen városszéli lakótelepen „tartják a frontot”, mely lehetne bárhol, Torontótól Miskolcig. Tipikusak. Maiak. Ha nem lenne hol sírni- hol nevetnivalón életteli mindaz, amit a Pesti Színház előadásán látunk, mondhatnánk róla: „szórakoztató tanulmány a nőkről” – olyan teljes képet ad egy rétegről, az állástalansággal, szegénységgel, szlamosodással küzdő külvárosok háziasszonyainak világáról.
A bélyegragasztós buli mindenkiből a legrosszabbat hozta ki, mégis van valami heroikus ezekben az otthonkás-macinacis nőkben.
Nemcsak az alakítások hitelessége különleges bravúr, hanem az is, hogy mindezt egy férfi, ráadásul egy férfi színész rendezte: Hegedűs D. Géza. Nézőként elképzeltem, milyen remekül szórakozhattak ők tizennégyen a próbákon, amíg egy-egy figura megszületett a nyár eleji bemutatóra. Hiszen most is, hogy a Sógornőkkel elkezdte évadát a Pesti Színház, annyi a játék, annyi az öröm abban is, ahogy elénk állítják az energiabomba Germaine, a butácska Yvette, a mocskos szájú, belevaló Rose, a szenteskedő Therese és a többiek kisegyüttesét.
Gernaine (Kútvölgyi Erzsébet) és a katalógus-álom – fotó Gordon Eszter
Bár típusok ők – az előbbieken kívül itt van még az urizáló, a szolgalelkű, a zsarnoki, a békéltető, az elzüllött– mégse sémák. Ez két dolognak köszönhető: egyrészt a nyelvnek (a magyarra átültetett ősi joual nyelvű szöveget Parti Nagy Lajos hangszerelte ellenállhatatlanul mulatságos szlengre), ahogy mindenkit egyedileg is jellemez a szókincse és szóhasználata, valamint a beszédmodora – ez pedig már átvezet a figurák megformálóihoz, a színésznőkhöz, akiken valójában múlik, hogy egyszerre érezzük érvényesnek, igaznak és szórakoztatónak ezt az előadást.
Yvette lánya nászútját álmodja a magáénak (Hullan Zsuzsa) – fotó Gordon Eszter
Lisette, aki kiválasztottnak, magasabb rendű lelki finomság birtokosának érzi magát (Hegyi Barbara) – fotó Gordon Eszter
Majsai-Nyilas Tünde remeklése Marie-Ange szerepében, aki a prolik közt is pária – fotó Gordon Eszter
Gyorsan kibontakozik az alaphelyzet: Germaine megnyerte a fölragasztós kupon versenyt és amennyiben minden bélyeg helyére kerül a füzetkékben, egész lakását, – ő úgy képzeli, egész életét! – fel- és megújíthatja. S e hiperrealistán mai szituáció ellenpontjaként mellbevágó hatású a rokon- és szomszédasszonyokból felálló antik női kórus, mely dacosan néz velünk farkasszemet, s verslábakban rappeli, egyszersmind „jeleli le” egy monoton napjuk menetrendjét a fáradt fölkeléstől a kuporgatós, háztartási roboton át a bárgyú képernyőbámulásig. „Ó, hogy utálom mindet, velem együtt!”- fakadnak ki végül klasszikus időmértékben, utalva a szeretett és egyébként fúriaként védett családra. Borzongató néhány perc, átérzem, hogy talán így, ilyen direkten hatott az antik színpadokon is a kar; megfogalmazták, amit a többiek csak éreztek, de kimondani nem mertek.
A lakótelepi asszonyok antik kórusa – fotó Gordon Eszter
Most mindenesetre remek paródia, amíg nézzük, egyszerre szeretnénk máshol lenni, és semmi pénzért el nem mulasztani ezt az élményt.
S ha már időutazást megélek, motoszkál bennem a kíváncsiság: milyen jó lenne férfiként látni mindezt? Vajon nem érzik támadónak, félelmetesnek? Vajon a poénokon kívül a fájdalom üzenete is úgy jut el a férfinézőkhöz, ahogy hozzám? Mert nőként én elsősorban e figurák őszinte esendőségét látom, melyet a férfiak, a szegénység, az öregedés, a magány ellen fel- fellobbanó indulatok habarcsa tart egyben – annyira egyben, hogy az egész színpadi jelenlétük, mozgásuk koreográfiája mintha egy tánccá állna össze. Bodor Johanna, mint oly sok Víg-beli előadásnak, a Sógornőknek is mesteri mozgás-koreográfiát készített, igazi alkotótársaként a többieknek.
Csak úgy ömlik a színpadról a női energia, mely itt szinte egyöntetűen destruktív, és mégis, nyersesége, olykor durva kíméletlensége ellenére él és élni hagy. Kijátszik, hazudik, csal és megcsalatik, de nem söpör le, nem semmisít meg másokat.
(Profán színház a színházban élmény, de olyannyira idézi a színpadon létrejövő, fantasztikus női összhangot, hogy nem állom meg, hogy fel ne idézzem. Időpont: a felvonásköz, helyszín: a színház női mellékhelyisége. Bár a Pesti is megújult, a dizájn ízléses, a vizuális kép egységes, az építészeti lehetetlenségeket mindez nem küszöböli ki: nyomasztóan szűk a mosdó, kb négy személyre tervezték, de a szünetben mindig legalább nyolc hölgy vár a sorára, s valóságos wécébalett zajlik, melyben hárman vannak „színpadon”, a többiek a statiszták. 1. jelenet: öblítés hangja – s amíg a megkönnyebbült kilép a fülkéből, a csaptól elfordul a kezet mosó, majd egy jobbra kilendítő csípőmozdulattal utat enged a következő belépőnek, aki egy futó sasszé után, gyöngéd falhoz lapulással épp kikerüli a mosdóhoz igyekvőt. Aztán helycsere, kezdődik előröl: öblítés, fordulás, csípőlendülés, be-sasszé, lapulás…Fegyelmezetten és a lehetőségekhez képest kecsesen lejtjük…)
Bélyegragasztás – meglepetésekkel (Kútvölgyi Erzsébet,Venczel Vera, Hegyi Barbara, Tornyi Ildikó Gordon Eszter előadásfotóján)
Ezek a nők ma kipletykálhatják, irigyelhetik, utálhatják egymást, de holnap újra találkoznak a külvárosi ház ecetfás udvarán, és újra tudnak majd beszélgetni. Urukat csepülni, gyereküket ráncba szedni és egymást cikizni.
Mint az Eszenyi Enikő vezette Vígszínház előadásain a Jóembert keresünktől a Mikvéig, most is érzem azt a plusz értelmezést, invenciót, mely az árnyalatokat női szemszögből is látni és ábrázolni képes. S ehhez nem kell föltétlenül nőnek lenni, elég „csak” valódi művészként reagálni arra, amit sokan – különösen az olyan „fontos emberek”, akik már nem látnak ki az aktákból és grafikonokból – szívesen elfelejtenek: az emberi kapcsolatok szövevényére. A bélyegragasztós buli mindenkiből a legrosszabbat hozta ki, mégis van valami heroikus ezekben az otthonkás-macinacis nőkben. Mintha anti – antik kórusuk kiábrándult szövege mélyén ott lüktetne egy másik mondat, egy másik „kar” verse az Antigonéból: „Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb.”