Feltehetek négy kérdést?

Téli Márta - spiriTiszta

Minél többet kérdezünk, annál több információt kapunk a világról. Biztosan minden szülő emlékszik arra a korszakra, amikor a gyermeke ezer kérdést tett fel neki percenként. Ilyenkor a kicsi taníttatja magát. Kérdez, a válaszok hallatán elréved a semmibe, mint valami processzor, feldolgozza, osztályozza, a megfelelő „file”-ba gyűjti azokat, és jöhet a következő kérdés.

A felnőtt, aki maga is ezt tette egykor, de már elfelejtett kérdezni, mert már csak a kész „mappákból” dolgozik, gyakran megunja, hogy válaszoljon, hogy átgondolja a kérdést, hogy újragondoljon egy választ. Pedig ha megtenné, elfelejtené, törölné a kész válasz paneleket, újra meg újra rákérdezne, rácsodálkozna a világra, sok-sok elavult, számára már nem hasznos, sőt hátráltató programot törölhetne a „szerveréről”.

Ha valaki kérdez, az nem azt jelenti, hogy buta, hanem azt, hogy érdeklődő, nyitott a világra. Hányszor tesszük magunkkal és a gyerekeinkkel, hogy csak egyetlen választ akarunk ismerni a kérdésekre, mert nekünk tudnunk kéne „A választ”, hogy ne nézzenek hülyének. De mi van, ha éppen abba az egyetlen válaszba őrülünk bele?

„Tanulj a tegnapból, élj a mának és reménykedj a holnapban.

A legfontosabb azonban, hogy ne hagyd abba a kérdezést.”

Albert Einstein

Oravecz Andrea Byron Katie kérdezős technikájával találta meg saját lelki békéjét, teremtette meg egészségét, és ezt adja tovább azoknak, akik újra mernek kérdezni.

TM: Az érdekelne, hogy ki Byron Katie, és mi az ő The Work nevű módszere, amit te Önmunkának nevezel?

OA. Érdekes, hogy én a magunkkal történő munkát már akkor Önmunkának neveztem, mielőtt megismertem volna Byron Katie módszerét, és megtartottam ezt az elnevezést. Saját szenvedés történetemből kiindulva, én mindig a lelki könnyebbedés, a lelki megoldások irányában keresgéltem. Az fogalmazódott meg bennem, hogy olyan módszert szeretnék, ami nagyon egyszerű, nagyon könnyen átadható az embereknek, és nincsenek kiszolgáltatva nekem, hanem olyan eszközt kapnak, amivel saját maguk is tudnak majd dolgozni. Ezért is önmunka ez, az illető pedig „önjáró” lesz, tehát nem alakul ki egy terapeuta-kliens függőség közte és köztem.

Van egy Oravecz Andi nevű barátnőm (micsoda véletlen! TM.), aki már egy ideje mondogatta, hogy van itt egy könyv, amit el kéne olvasnom, a címe Négy kérdés. Hónapokig ellenálltam neki, mondván, ez biztosan valami nagy baromság. A könyv eredeti címe Loving What Is, azaz Szeretni, ami van. Egyszer aztán Andi eljött hozzám, és leültetett egy Katie videó elé, és akkor kettő perc alatt megértettem, hogy ez éppen az, amit kerestem. Ezután három hónapig semmi mást nem csináltam, mint több száz órányi hanganyagot, videót hallgattam, és néztem meg, majd ezután mentem ki Katie-hez elvégezni az iskoláját.

TM. Te akkor magadon is elkezdtél dolgozni?

OA. A módszer maga rögtön dolgozik. Ha az ember megnéz egy Katie videót, a saját történeteid is elkezdenek kibomlani. Ezért is szeretem a csoportos munkát, mert ha 7-8 ember együtt van, akkor a 2 napos tanfolyam alatt az összes ember összes története láthatóvá válik mindenkiben. Katie szerint nincsenek új történetek, tehát ami a te történeted, az valamikor az én történetem volt, vagy most az, vagy legalább ismerek valakit, akinek ez a története és problémája az életben. Így tehát 7-8 különböző szempontból néznek rá saját magukra a részvevők egy kétnapos tanfolyam alatt. Én azalatt, amíg Katie videóit néztem, már el is kezdtem dolgozni saját magamon.

TM. Katie ugye először önmagának segített azzal, ami később az ő módszereként lett ismert?

OA. Sikeres üzletasszonyként mindene megvolt, ami az úgynevezett boldogsághoz szükséges, de mégsem működött az élete. 40 éves kora körül két éven át depressziós volt, nem volt képes felkelni sem. Meghízott, paranoiás lett, pisztollyal a párnája alatt aludt, annyira rettegett. Kereste persze a kiutat, és egy táplálkozási rendellenességekkel foglalkozó klinikára sikerült társadalombiztosítási támogatással bejutnia. Annyira dühös, annyira őrjöngő állapotban volt, hogy elzárva tartották egy kis szobában, mert a többiek féltek tőle. Egyik éjszaka, amikor a földön aludt, mert még arra sem tartotta magát méltónak, hogy az ágyba feküdjön, annyira rosszban volt önmagával, egyszer csak kinyitotta a szemét, és ahogy meséli, arra eszmélt, hogy nem volt ott Katie, és mindenre egy teljesen új nézőpontból, új látásmóddal tudott ránézni, amit ő úgy hív, hogy ráébredt a valóságra. Ráébredt, hogy a valóságban semminek nincs neve, minden csak az ami, és azt figyelte meg, hogy onnan kezdődik bármilyen probléma, amikor beúszik egy gondolat, és azt a gondolatot elhisszük.

TM. Ez azt jelenti, hogy a valóságunkban mindennek van egy jelentése, és lehet, hogy ugyanannak a dolognak más számára más jelentése van? Nekem egy asztal például azt jelenti, hogy de jó, letehetem rá a táskámat, másnak meg mondjuk azt, hogy itt ez az akadály az utamban.

OA. Miután elneveztük asztalnak, már asztalként tudunk csak ránézni, elvesztette a varázsát a dolog, mert onnantól kezdve azt hisszük, hogy ismerjük, és tudjuk, hogy mi ez. Mielőtt „megneveztük volna”, ez egy mindenféle lehetőséget magában rejtő ismeretlen dolog volt, de amint elhiszem róla, hogy ez például egy asztal, az már egy megkövült gondolattá válik. Ha nem csak egy asztalról van szó, ami nem szokott komoly gondokat okozni az életünkben, hanem egy olyan megkövült történetről, mint például „engem nem szeret az anyukám”. Akár egy egész életet élhetünk le ebben a hitben, ezzel a gondolattal, miközben ez valójában csak egyfajta értelmezése annak, ami a mi szűrőinken keresztül történni látszik.

Sokunknál ez egy stresszes, traumatikus élményhez kapcsolódik. Konzultáció során nagyon gyakran feltárunk például olyan emlékeket, helyzeteket, amikor az illető gyerekkorában felébredt a kiságyban, és az anyukája éppen nem volt körülötte, vagy nem volt mellette senki, ő megijedt, és ott, abban a pillanatban azonosult az elhagyott én gondolatával, aki egyedül van. Innentől kezdve az elme újra meg újra visszajátssza ezt a programot: én vagyok az, aki egyedül van, én félek egyedül, én vagyok az, akit elhagytak, milyen anyukám van nekem, hogy képes volt elhagyni, stb.

Ez a program aztán már csak tudat alatt működik tovább, ám egész tudatos életemet meghatározó identitássá növi ki magát, ezért előbb-utóbb minden kapcsolatomban úgy fogom érezni magam, hogy egyedül vagyok, elhagytak, a másik persze nem szeret. Ez a téves azonosulás lett az identitásom, pedig lehet, hogy akkor, gyermekkoromban csak annyi történt, hogy anyukám kiment elkészíteni nekem egy mézes kenyeret, én pedig éppen akkor ébredtem fel, és ő nem volt sehol, én megijedtem, és ezt az egész történetet az elmém már így tárolta el megkérdőjelezetlenül.

Az a kitétel, hogy megkérdőjelezetlenül nagyon fontos, mert minden, amit elhittünk arról, hogy kik is vagyunk mi, ki is az anyukánk, ki is az apukánk, mi is ez az egész világ, mik ezek a dolgok körülöttünk, kik ezek az emberek körülöttünk, mind-mind megkérdőjelezetlenül, az elmébe rögzült tényeknek tűnő értelmezések, feltételezések, történetek, sztorik, hiedelmek. Katie mítoszoknak is hívja őket, vagy megkérdezi például, hogy, „na és, hol hallottad ezt a mesét?”.

TM. Ez azt jelenti, hogy Katie arra ébredt rá, semminek nincs csak egyetlen, meghatározott jelentése?

OA. Arra ébredt rá, hogy semminek nincs semmilyen jelentése. Négy kérdésből áll ez a módszer, és az első kérdés az: Igaz ez? Ha tehát én abban a hitben élek, hogy anyukám engem nem szeret, akkor egy érzelemtől mentes pillanatomban feltehetem magamnak a kérdést, hogy Igaz ez? Ha az ember például 30-40 éves korában teszi fel ezt a kérdést, akkor 30-40 évnyi bizonyítéka van arra, hogy az anyukája nem szereti őt, mert az elmének ez alapvetés attól a pillanattól kezdve, amikor először elhitte. Az elménk igyekszik bebizonyítani, hogy igaz, amit hiszek. Ha magára vette „az én anyukám nem szeret engem” szűrőt, akkor ezen keresztül nézi a világot, tehát nem veszi észre például azt, hogy az én anyukám hogyan szeret engem. Kiszűri azt a pillantást, azt a szót, azt a hangsúlyt, ami arra bizonyíték, hogy nem szeret, pedig ez csak egy megkérdőjelezetlen gondolat.

TM. És milyen következtetést vonhat le az, akit mondjuk vertek gyerekkorában?

OA. A végkövetkeztetés számukra az, hogy velem valami baj van, és ezt egy külső személy okozza. Nemrégiben volt egy tréning, ahol a szülőkkel foglalkoztunk. Volt ott valaki, aki például azért gyűlölte az apukáját, mert az megpofozta őt, míg valaki más meg azért, mert az ő apukája még arra sem méltatta őt, hogy egy pofonnal helyretegye. Sok olyan szülővel is dolgozom, akiknek nagy fájdalmat okoz az, hogy nem tudnak másként tenni, mint időnként megpofozzák, vagy rávernek a gyerekük fenekére, ám az ok nem az, hogy ne szeretnék őt.

TM. Emlékszem, hogy nálunk anyu olyankor csapott oda, amikor ő maga félt, féltett, amikor úgy gondolta, hogy ebből baj lesz. Tehát a nagy szeretetével adta a pofont. Persze ezt egy gyerek akkor nem tudja.

OA. Igen, a féltés és aggodalom jelen van ezekben az esetekben, és félreértés ne essék, nem jóváhagyjuk ezt a viselkedést, sőt, ha valaki így működik, akkor nagyon is érdemes belenézni abba, miért működik így, de azt fogjuk találni, hogy a példabeli verés már a következmény következménye. Becsap a gondolat, stressz keletkezik, és bekövetkezik az általam megtanult reakció – indul a kéz. Pedig a valódi ok, amiért elindult a kezem, kettővel előrébb, a stresszt okozó gondolat volt. Ilyen gondolat lehet például, hogy „ha a gyerekem nem kitűnő az iskolában, akkor nem lesz belőle sikeres ember”. A történet gyökere pedig elvezet oda, hogy én nem vagyok elég jó, lám a gyerekemet sem tudom sikeressé tenni.

TM. Hasonlít ez a módszer bármiben a pszichoterápiához?

OA. Nem. Először is, Katie sem terápiaként jelöli meg, hanem úgy beszél róla, mint az elme újra tanítása, újra oktatása. Nem analizál, és nem meséltet, azaz nem „sztorizunk”, nem éljük bele magunkat a történetünkbe. Éppen az a lényege, hogy megkérdőjelezhetjük annak az eseménynek, traumatikus élménynek a jelentését, amit a probléma okának tekintünk. A módszer arra tesz képessé, hogy addig tényként kezelt dolgokról kiderülhet, hogy más értelmezésük is lehet, amire addig nem is gondoltunk. Fontos, hogy mi nem írunk át úgymond „rossz” történeteket valaki más által helyesnek tartott történetté, hanem a megkérdőjelezés révén olyan szemszögekből nézhetünk rá a problémákra, ahonnan az már nem is probléma, mert az értelmezése megváltozik.

TM. Hogy hangzik a négy kérdés?

OA. Igaz ez?

Teljesen, száz százalékig biztos lehetek benne, hogy ez igaz?

Mi zajlik bennem, ha elhiszem, hogy ez igaz? (Milyen érzelmek, képek vannak bennem, ha ezt elhiszem? Hogyan viszonyulok a helyzethez, ha elhiszem, hogy igaz?)

Ki vagyok a történetem nélkül? Ki lennék enélkül a történet nélkül?

Felteszem tehát az első kérdést, hogy – igaz ez? -, és a nem tudom állapotából megvárom, hogy milyen válasz bukkan fel, azaz nem az elme „jól tudom” válaszára figyelek.

TM. Ez egy meditatív állapot?

OA. Lehet behunyt szemmel is végezni a gyakorlatot, és, bizonyos esetekben Katie is meditatív állapotnak hívja, de van, akinél nyitott szemmel is jól működik. A nem tudás állapota a létezés, a tudat, a jelenlevő szemlélő, a minden, aki én is vagyok, csak elhittem, hogy én az elmém vagyok. Mindannyian történet nélküli, identitás nélküli lények vagyunk, akik elhitték, hogy ez meg ez vagyok én, ez meg ez a világ, ez meg ez a férfi, ez meg ez a nő, és így tovább. Ezzel a módszerrel az elme identitásától szabadulunk fel, amely egy történetbe zárva tartott fogva bennünket. Mellékhatásként pedig olyan betegségtünetek szűnhetnek meg, mint az ekcéma, ízületi fájdalmak, depresszió. A kétnapos tanfolyamon megtanulják a saját életükben alkalmazni ezt a módszert akár egyedül, akár párban.

 

A beszélgetés végén a pártalálással kapcsolatban végeztünk egy bemutató Önmunka gyakorlatot, aminek az eredménye engem is meglepett, és elgondolkodtatott. Érdemes kérdezgetnünk magunkat, mert olyan válaszokat kaphatunk saját magunktól, amire nem is gondolnánk.
Az interjú teljes hanganyagát meghallgathatja  ITT!

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.