„…és testem-lelkem védtelen”

Molnár Gabriella - Vers, reggelireTavasz lett hirtelen, és megtaláltam ezt a verset: Dsida Jenő, A tó tavaszi éneke.
Vagy ő talált meg engem. Mert az maga a csoda, hogy elolvasok egy verset, melyet egy másik ember hetvenöt éve vetett papírra, és saját, aktuális érzéseim köszönnek rám belőle.

Lehetne persze tükör ez a tó – adja magát a dolog és egyértelmű: én tükröződöm benne. De több ez: nem hozzám szól, hanem én szólok vele, belőle. Érdekes érzés, életemben még soha nem éreztem magam tónak. Bár emlékszem, van ilyen mese. Amiben sutty, keresztülbuktatta feje fölött botját a legény és „hát egy nagy tó lett belüle. A banya nem tudott úszni, meg kellett hát kerülnie.” Az alatt időt nyertek a menekülő szerelmesek.

De ez a tó nem erre szolgál, nem eszköz, hanem az ébredő és ezért, emiatt fájdalmas, bizonytalan Én allegóriája. Én vagyok a tó, s a versben rajta kaphaTÓ  a fájdalmas átmenet: ahogy a tetszhalott állapotból kikerülve az élő, zsibongó életbe kerülök (én, a tó). Az életbe, mely veszélyekkel teli. Csak a tél csendje, dermedt mivolta volt a biztonságos „Be jó is volt/míg jég födött:/csend jég alatt/ és jég fölött,/nagy hallgatás volt/mindenütt -/Ma minden kis nesz/szíven üt.”

Jaj! Ez az ébredés. Amennyi kaland, annyi veszély.

Spirituális élmény átérezni együtt a költővel, hogy én egy sérülékeny, kiszolgáltatott „mezítlen kék elem” vagyok, és fáj a testem a kisgyerek belém dobált kacsaköveitől…Jaj! Ez az ébredés. Amennyi kaland, annyi veszély. Mint a kutyák és farkasok dala: lehet választani: mozgalmas, veszélyteli élet vagy csönd és nyugalom – itt: fagy(halál?) De senki ilyen szépen, ilyen félelmetességében is poétikusan, elemelten nem ír a megfáradtságról, a csalódottságról, arról, amikor mindenből elegem van: „Ha csillagoktól/ csillogok,/ vagy elbújtak /a csillagok, /egyszerre fáj már /estetájt /minden, mi sok-sok /este fájt.”

Dsida Jenő (forrás: Wikipedia)

Nagyon trükkös vers egyébként. Istenien tudok azonosulni a téli nyugodt tóval is, de persze, hogy az élő, hullámzó, vidám vízre vágyom! Most már értem azt is, miért vonulunk le esténként, mikor a Balatonnál vagyunk, a partra. Vonz az élet. A víz, az élet. A víz: ez a versbeli tó – mely izgató és rémító (sic)… nem kell izgulni, ez a facsarás nem a költőtől származik, ez saját. De ő is segít, hogy ne szálljunk el egészen, vagy stílszerűen: nem fulladjunk a reménytelenség és az önsajnálat tavába. Itt ez a néhány sor: „Ma minden bennem/él, mulat/a pillanat,/a hangulat,/s akár hiszik,/vagy nem hiszik,/minden madár/belémiszik.” Ez tényleg kínos. De valljuk be: néha jó is. Most itt ülök és el kell döntenem, hogy „belémigyanak” vagy ne. Hogy kinek lehet hozzám köze, ki érinthet, ki kóstolgathat.

Talán, hogy „minden madár”, az kicsi túlzás…

 Dsida Jenő

A tó tavaszi éneke

Be jó is volt,

míg jég födött:

csend jég alatt

és jég fölött,

nagy hallgatás volt

mindenütt –

Ma minden kis nesz szíven üt.

 

Hó- s jégtakarta

volt a part

és engem is

nagy jég takart,

vastag, páncélos,

szürke jég,

közömbös, mint a téli ég.

 

Nem bántott semmi

bántalom,

nem ártott semmi

ártalom:

A szél a jégen elszaladt,

nem borzolt fel a jég alatt.

 

A kő a jégen

fennakadt,

nem ütött meg

a jég alatt.

Áldott, kit ily

nagy csend födött,

csend jég alatt

és jég fölött.

 

Elment a jég,

jaj mindenütt,

s ma minden kis zaj

szíven üt –

vagyok mezítlen

kék elem,

és testem-lelkem

védtelen.

 

 

Belémtekint

a cipruság,

borzol a szél,

szomoruság,

a nap is bennem

sistereg,

kővel dobál

a kisgyerek.

 

Ma minden bennem

él, mulat,

a pillanat,

a hangulat,

s akár hiszik,

vagy nem hiszik,

minden madár

belémiszik.

 

Fáj az eső,

a szép idő,

a surranó szitakötő,

minden zavar

és fölkavar,

és minden csupa

zűrzavar.

 

Ha csillagoktól

csillogok,

vagy elbújtak a csillagok,

egyszerre fáj már

estetájt

minden, mi sok-sok

este fájt.

 

Ó, emberek,

nem alhatok!

Fájdalmam a fájdalmatok,

itt tükrözik

keresztetek,

és borzadok

és reszketek.

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.