Döci Pünkösdje

fotó_ flickr.com

fotó_ flickr.com

 Mélyen ateista volt, nagypénteken mégis imádkozni kezdett. „ Isten, ha létezel, segíts! Nem akarok meghalni!” Döci ült a nevelt lánya autójában és félt. Ribizlire nézett félszemmel, lánya elszántan vezetett, látszott: ő is küzd. „Nem veheti észre rajtam a rettegést, az hogy nézne már ki?!”- gondolta, és összeszedte magát. „Ne aggódj, kisbabám, időben orvoshoz mentünk, nincs semmi vész!” Ribizli megkönnyebbülten fölnevetett: „Ez a beszéd, Apu! Most már legalább tudjuk, mi a baj, és harcolni fogunk.”

„Harcolunk, persze.”-mondta derűsen, de gondolatban meg ezt: „Tegnap még azt hittem, csak egy elhúzódó torokgyulladás, ma meg daganatom van, nem akármilyen, áttétes!” „Rákos vagyok.”-ez a két szó hangosra sikerült. Ribizli ijedtében elrántotta a kormányt, apja annyira elmélyedt saját világában, hogy észre se vette a padkázást.

Nagyböjt utolsó napja volt. S mikor fölhangzott az alleluja, Döci már a kórházba készülődött. Előkerült egy sosem használt strandpapucs, bontatlan pizsama, ajándékba kapott neszesszer, benne tusfürdő, borotvahab, dezodor. „Milyen jól jönnek ezek most!” S szép lassan megtelt az Utazó táskája. Mint októberi légy, keringett körülötte Klári, lehajtott fejjel tett-vett, próbált hasznos lenni. Egy szót sem beszéltek a betegségről, tudta, hogy feleségével nem oszthatja meg félelmeit, ő még nála is jobban rettegett. Bár számtalanszor megcsalta, el is vált tőle, de jobban kötődött Klárihoz, mint bárkihez. Az asszony szolgálta az önző, ám óriás lelkű művészt, aki több ember helyett is élte az életet. Alig három hónapja a Kultúra napján kitüntették, akkor azt nyilatkozta a tévének: szeretné megérni, hogy fölépüljön az új színház, s ő ott fölléphessen, akár harmadik alabárdosként. A díjátadón gitározott: „ Ide térek majd vissza, szót sem ejtve, hang nélkül, száj nélkül, ragyogva.” Lehet, hogy nem lesz rá időm?

A gitárt nem vitte be a kórházba. Ott hagyta a Klárinak, nem is sejtette, ez lesz felesége egyetlen támasza.

Ribizli minden nap bent volt nála. A többi látogatónak nem örült túlzottan. Jöttek páran az iskolából, kollégák, meg a színházból is, Klári csak sóhajtozni járt ide, idegesítette a téblábolása. Csak a lányát várta: Ribizli hozta az agykontroll kazettákat, a könyveket pozitív gondolkodásról, csodás gyógyulásokról, tárgyalt az orvosokkal, itatta a többi beteget, rendezgette éjjeli szekrényén a fölálló ormányú elefántokat. És közben mesélt egyfolytában, meg kacagott nagyokat, és az olyan jó volt Döcinek. Úgy kapta ezt a gyereket, nem is az övé, mégis éppen olyan bolond, mint a nevelőapja. „Tehetséges, okos és szép, akárcsak én”- gondolta. „A volt menyasszonyom lánya”- így szokta bemutatni. Ezen mindig, mindenki jót röhögött. Egy dologban nem hasonlítottak csak egymásra: sose tudott olyan határozott, céltudatos és erős lenni, mint Ribizli, aki most kettejük helyett is harcolt.

Egy hét után hazaengedték harcolni. Megvolt a kivizsgálás, közben fogyott vagy tíz kilót. Az orvosok nem találták meg a tumort, csak az áttéteket. Így marad a gyógyszeres terápia, nem lesz műtét. „Lemondtak rólam.”- gondolta. Napról napra fogyott az ereje, csökkent a súlya és fakult a bőre. A tükörben hiába kereste 104 kilós, veresarcú önmagát, csak egy aszott vénembert látott.

Ribizli a hátán vitte le az első emeletről, ez volt ám a siralmas, de ő élni akart, és nevelt lánya valahogy mindig jót tett neki. Kiültette a kertbe, az unokák körbezsongták a papát, pedig nem is gitározott. Jó volt beszívni a harsogó levegőt, a tavaszt, a föltámadást. Csak befelé beszélt már, fájt a szó is, „Istenem, gyógyíts meg!”-mantrázta egész nap.

­*

A kemoterápia szörnyű volt, viszont jobban lett tőle, bizakodni kezdett. „Pünkösdre hazamegyek.”- mondta Ribizlinek alig hallhatóan, és egyedül ment ki a mosdóba, méltóságteljesen kihúzva magát.

És Pünkösdkor tényleg hazament. Nem akarta, hogy fájjon nekik, egyedül akart elindulni. Jól kitervelte az egészet, amazok nem is gyanakodtak, aludtak békésen otthon, mikor ő megszökött.

Húsvét után negyven nappal, Pünkösdkor, Döci az ateista „hang nélkül, száj nélkül, ragyogva” a Szentlélekkel randevúzott.

 

3 hozzászólás a(z) “Döci Pünkösdje” bejegyzéshez

  1. Feri jó ember volt! Ifjúsági táborok szabad idős programjaiban találkoztam először vele. Tóth Zsókával mindig valami különlegeset, megfoghatatlant alkottak, amely nagy hatással volt rám a 70-es évek elején. Érzelmi ember volt. Igen, egyik társa a gitár volt. Nem felejtlek el!

  2. Igazi művész ember volt,boho és bohém,óriási szivvel.Át tudom érezni a helyzetet,hiszen én is “nevelt” lány vagyok,csak olyan szerencsésen,hogy apu nem akart másik gyereket,azt mondta nehogy véletlenül jobban szeresse.Csak az tudja átérezni aki benne volt.Te “örökölted” a tehetséget Feri papától,aki örök fiatal maradt az én szememben.Halála előtt volt első könyvem bemutatója,kértem mondjon verset,hogy ünnepi legyen a hangulat.Már nagyon beteg volt ,de elvállata,utólag is köszönöm.Rá is és feleségére aki egy tündéri természet volt,csupa odaadás,megbocsátás,mindig lehetett számítani mindkettőjükre.Csak szép emlékeim vannak!Megható az írásod,puszi!

Hozzászólás a(z) Horvátné Smudla Mária bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé.