Szorgalmas kis népség voltak. Hajnalhasadáskor keltek, pár percig élénk zümmögéssel szellőztették a kuckót, vagy tanácskoztak, ki tudja, aztán elindultak dolgozni a zöld hegyek felé. Egész nap jöttek-mentek, másodpercenként lehetett látni, ahogy elröppen egy-egy sárga kis test a fal réséből fent az ablakkeret tetején, vagy mellső lábai közt borsszemnyi húsdarabkát vagy egyebet szorongatva hazatér, és – züm-züm – besurran a nyíláson. Napszálltakor hazajöttek és aludni tértek, csendben pihentek éjjel a deszka mögött.

Borostyánszínű gyöngyként zuhantak a mélybe.

Egyáltalán nem örültünk ennek a veszélyes társaságnak. Hiszen gyilkosok! Vettem kétféle rovarirtót, és egy székre állva, a résnyire nyitott ablak mögül, a mászó rovaroknak szánt szerrel bepermeteztem a fészek nyílását, azután a repülő rovaroknak valóval egyenesen képen fújtam a hazatérőket, akik ezután borostyánszínű gyöngyként zuhantak a mélybe. Egészen addig csináltam ezt, amíg elzsibbadt a karom, és én is fuldokolni kezdtem a beszívott szertől. Egy-egy ilyen támadás után kissé megritkult a forgalom, de hamarosan újra ugyanannyian jöttek-mentek, mint azelőtt. Hetente próbálkoztam, de csak nem fogytak el.

A darazsak fikarcnyit sem törődtek velünk. Nem azonosítottak minket a vegyszeres támadással, nem fordultak ellenünk. Ha szellőztetés közben vagy a redőnytok résén át betévedtek a szobába, igyekeztek mielőbb kikerülni, és mentek sürgősen a dolgukra. Még olyan is volt, hogy véletlenül ránk szállt egy-egy, a ruhánkra, a bőrünkre – finom, puha, zizzenő kis érintés – azután már el is rebbentek, és pár pillanatig a levegőben lebegve néztek az arcunkba közvetlen közelről, mielőtt elszálltak. A lányom egyszer hajnalban még az ágyában is talált egy hevesen zümmögő – alighanem döglődő – darazsat. De soha, egyetlen egyszer sem csíptek meg minket. Talán hozzászoktak közös otthonunk illatához, nem tudom.

Nincsenek illúzióim, nem lankadtam, darázscsapdákat állítottam az ablakpárkányra, cukros vízzel telt labirintus-edényt, amelybe csak betévedni lehet, és nincs kiút. Vettem elektromos légycsapót, olyan, mint egy teniszütő – elevenen süti meg a levegőben eltalált rovart. De hiába. A darazsak jöttek és mentek, ha egy elhullott, kettő jött helyette. Az volt az otthonuk, ők oda tartoztak, nem tágítottak, ha bele is pusztultak. Tették a dolgukat tovább.

Akaratlanul is elkezdtem tisztelni őket. Érdekelni kezdtek. Utánanéztem a neten, megtudtam, hogy ősszel mind elpusztulnak, csak a királynő telel át, ő kelti ki tavasszal az első újoncokat, akik azután átveszik a feladatokat. Sose mennek a kiürült fészekbe vissza.

Sose mennek a kiürült fészekbe visszaŐsz lett, a lányom elutazott, hát békén hagytam őket. Nagytakarításkor a régi tankönyvek és költözésből visszamaradt könyvkupacok közül vagy ötven elhullott darazsat sepertem szemétlapátra. Egy napon egy különösen heves zümmögés-hullám után végképp elcsendesedett a redőnytok. Már nem landoltak el darazsak a réstől a kert felé, nem jöttek haza alkonyatkor. Láttam, amint egy kései hazatérő tétován lebeg a rés előtt, de nem hallotta, amit akart, és tanácstalanul ellebbent a kert felé. A sok-sok apró lábakon behordott méreg talán hathatott végül, és elpusztította a királynőt. Nagy csend lett. Azon kaptam magam, hogy belülről nézem a tokot. Ki kéne nyitni. Tudom, mi lehet ott: könnyű, finom papírból formált szürke darázsfészek, mint egy óriási virág, és a szorgos kis népség halottjainak hekatombája.

Hűvös, békés hetek jöttek, azután megint egy tavasziasan forró nap. Kinyitottam az erkélyajtót, hogy beáradjon a fény. És láttam, amint a sugárözönben keresztülzúg a szobán egy hosszú, karcsú, vibráló nagy darázs – ragyogó arany puskagolyó – és elrepül kelet felé.