A következőt ajánlom, apa! Egy pont egy palacsinta. Kettő már egy linzer. Három a délutáni mesecsatorna. Négy, hogy nem kell este fogat mosni. Öt, hogy egyáltalán nem kell. Hat, éjfélig viháncolás. Hét, kutyaszerenád. Kutyaszerenád? Értetlenül nézek és látványos fejkavarással az időt próbáltam húzni, de itt sajnos blöffnek helye nincs. Legalábbis Guszti szerint, aki pont úgy csap az asztalra, mint ahogy én szoktam. Apa, áll az üzlet? Szerencsére engem is kiművelt az élet, ezért belemegyek a játszmába. Jól van, holnap átveszem a pontokat! De csak a pirosat! Jóízűen belecsapunk egymás tenyerébe, és egy bögre kakaó kíséretében szentesítjük a tárgyalást. Miközben szürcsölünk, arra gondolok, hogy az iskolát szerencsére nem vattacukorból építették. A tudásra szomjas palántákat ott nem csokoládéöntettel locsolják, hanem modorral, szigorral és büszke eleganciával. Te jó ég, úgy pézsmitálok már, mint egy frakkba csomagolt igazgató. Biztosan a kakaó beszél belőlem.

A mából végül tegnap lesz, ezért meg sem lepődöm, hogy Guszti máris a nadrágomat ráncigálja, miközben pajkosan vigyorog. Apa, mit gondolsz, hányat hoztam ma haza? Hirtelen megfeledkezem a kakaós paktumról, ezért feltételezem, hogy koszfoltról, szakadásról, esetleg sebhelyről lehet szó. Mi mást hozhatott volna haza? A felvilágosítás hamar megérkezik. Guszti dacosan kéri ki magának az igazságot, ő ugyanis tiszta ruhával érkezett, egyszer sem hasalt el a porban és haja szála sem görbült. Ma kivételesen nem. Helyette azonban huszonnyolc piros ponttal gazdagította a családi kasszát, és bennem a felismerést, hogy az oktatási rendszer igencsak csőbe húzott. Ennyit a büszke eleganciáról. Huszonnyolc! Ez nem is költői túlzás, inkább költői vicc.

Szóval most süthetem a palacsintát, ami rágás nélkül Guszti hasában landol. Lekvár helyett győzelmi mámorral tölti meg a kis pontügynök, és fél tucat mesével, ami normális esetben egy havi adag. De hát belecsaptam a tenyerébe és erről szól a zsiványbecsület. Kalap, kabát, pénztárca és irány a cukrászda, ahol linzer nélkül állítólag még a nap sem megy le. Miközben én ezt a páratlan mottót olvasom a szalvétán, Guszti elégedett mosollyal habzsol, valamint teli szájjal motyog is valamit mellé, de nem igazán értem. Gyorsan dekódolom a nyamnyogást, így megtudom, hogy én vagyok a világ legjobb apukája! Hát persze, milyen jó nekem. Nincs is még egy palimadár, aki falaz a fiának, hogy megússza a fogkefét… Meddig is? Csakis ma, és ez a tudat megnyugtat. Úgy számolom, még hátravan az éjféli viháncolás, amit időrendben kénytelen vagyok hátrébb maszatolni. Bárcsak ott tartanék már, mert ami most következik, az mindenki számára fájdalmas és gyötrelmes lesz. Énekelni fogok.

Guszti rezzenéstelen arccal megnyomja a csengőt, amit a szomszéd néni éppen tegnap tetetett fel. Frissen szól. Nyílik az ajtó, és nyílik a szám is gyorsan, mielőtt még meggondolnám magam. Elnézést a zavarásért. Megengedi asszonyom, hogy elénekeljek egy sanzont a kutyáinak? A néni zavartan bólogat, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna. Néhány centi pillanat, és én már vonyítok a blökiknek, két oktávos terjedelemben. A kutyák meghatottan néznek, és hallgatnak. A nénike boldogan kísér ki minket az ajtón túlra, ki tudja miért, majd halkan Guszti fülébe suttog. Fiam! Fiam! A te apukád a világ legfurcsább apukája! Az biztos… legalábbis éjfélig.