Nem, ezt nem hagyjuk, mondta anyám, szikrázó szemmel.

Tudtam, hogy ha ő ilyet mond, és így néz, akkor tényleg nem hagyja. Átéreztem a helyzet komolyságát, annál is inkább, mivel éppen az én további sorsomról volt szó. Az volt a tét, hogy tovább tanulhatok-e, vagy sem. Ugyanis az általános iskola nyolcadik osztályának elvégzése után, szín-kitűnő bizonyítványom dacára, a Megyei Iskolabizottság nem javasolt továbbtanulásra. 1950-et írtunk. A gimnáziumnak lőttek, legfeljebb ipari tanulónak mehettem.

Mindenesetre fellebbeztünk a döntés ellen. Ha kell, az ENSZ-ig fellebbezünk, mondta anyám, vagy levelet írok Rákosinak. Rögtön ideszalad és rendet rak, mondta erre édesapám, némi malíciával. Írhatsz, drágám, levelet akárhová, de ne kívánd, hogy én is aláírjam.

Hamarosan kiderült, hogy a nevezett harcos, pártos oktatáspolitikai szerv döntése megváltoztathatatlan. Az Iskolabizottság elnöke, akit anyám – a fellebbezést indoklás nélkül elutasító írással – felkeresett, szóban nyíltan megmondta anyámnak, hogy „osztályidegen” származásom kizárja, hogy középiskolában tovább tanulhassak. Ne is próbálkozzon anyám szembe menni a párt oktatáspolitikájával. Vegye tudomásul, hogy munkás-paraszt fiatalok beiskolázására van szükség, nem az eltörölt úri rendszer burzsoáziájának ivadékaira. A munkások és parasztok mellett a haladó értelmiségre is szükség van, vetette ellen pedagógus anyám, aki már túl volt a kötelező alapfokú pártszemináriumon. Igen, de az is munkás-paraszt fiatalokból fog kinevelődni, vágta rá sorsom eldöntője. A maga fia tanuljon szakmát. Fizikai dolgozókra, hegesztőkre szükség van. Szín-kitűnő bizonyítvánnyal? kérdezte anyám, aki véletlenül az ipari tanuló-iskolában is tanított, magyar irodalmat. Nem hemzsegtek ott a kitűnő tanulók. Fellebbezek a… kezdte anyám, de ez már nem érdekelte az elnök elvtársat.

Anyám most még inkább úgy gondolta, hogy ezt ő nem hagyja annyiban. Lenin azt mondta, a nehézségek arra valók, hogy legyőzzük őket, idézte otthon a nemrég tanult klasszikust anyám, mire apám fanyarul elmosolyodott.

Anyám sorra felkereste a barátokat, jó ismerősöket. Többektől is tanácsot kapott, de a legtöbb reményt nyújtó ötlet szeretett rajztanárom, Terney Béla fejéből pattant ki. Azt a tanácsot adta anyámnak, hogy intézzen kérvényt a Minisztériumhoz, engedélyét kérve, hogy mint elismerten, bizonyítottan rajztehetséggel bíró ifjú, felvételi vizsgát tehessek az országos beiskolázási hatáskörű budapesti Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban. Arra hivatkozzon, hogy szocialista hazánknak szüksége van tehetséges művészekre, és a Párt egyetlen ifjú tehetséget se enged elkallódni. Tény, hogy abban az évben első helyezést értem el az általános iskolák között megrendezett megyei rajzversenyen, ahol a művészekből álló zsűri, valószínűleg gondatlanságból, az éberség hiányában, elmulasztotta a versenyzők káderhelyzetét ellenőrizni. Kedves tanárom tanácsolta, hogy a díszes oklevelet csatolja anyám a kérvényhez.

Folytatás →