Már nem emlékszem az első napra, olyan rég volt. Talán nálam is haptákban álltak a ceruzák, és úgy vigyáztam rájuk, mint a szemem fényére. Talán én is órák hosszát szagolgattam az első radírgumit, és arról áhítoztam, bárcsak ehető lenne. Az is lehet, hogy nekem is kipucolta édesapám a cipőket, mint ahogy én is pucoltam reggel Gusztiét, és talán ő is belesuttogta aranylapát füleimbe, hogy sok szerencsét a nagybetűs élethez. Én mindenesetre így tettem. Amúgy most az óra klattyogását hallgatom, és arra gondolok, hogy Guszti hamarosan betoppan. Látom magam előtt az izgága tekintetet. Érzem a díjnyertes élménybeszámoló sistergését. Várom az első nap kirobbanó örömét.
Az idő nem sokáig vakarja a hátam, mert a lépcsők máris táncot járnak, ahogy két kis cipő végigkopog rajtuk. Ma biztosan új rekordot döntünk. Három lépcső per ugrás, ha jól számolom. Az ajtó akkorát csattan, hogy legszívesebben dühös lennék, de meglátom Guszti óriási szemeit, és az ajtó máris nem számít. Ez az első nap, ne felejtsük el! Apa, Apa! Ugye van itthon liszt és víz és tojás és ábécészaggató? A kérdést gyorsan felszürcsölöm, és félre is nyelem, amint értelmezni próbálom. Gusztikám! Mit is szeretnél pontosan? A kérdés most is irdatlan sebességgel pattan hozzám, de kifinomult reflexszel megcsípem. Liszt? Van. Víz? Van. Tojás? Remélem, hogy belül is az, hiszen legalább két hetes.
Kiderül, hogy Guszti nyerte meg az első nap bónusz ajándékát, ami állítólag arról szól, hogy készítsük el odahaza a nagybetűs ábécét, még hozzá tésztából!
