fotó: BobPeterson, flickr.com
“Gyere velem repülni” – szólt a darázs a virágnak
“Tapadj az ágra mellé,” – szólt a virág a darázsnak.
(Weöres Sándor)
Weöres Sándor – i költői filozófiával szól e két sor a “se veled, se nélküled”-ről, az örök nem egyezésről, a férfi-nő pólusról – és annál még sokkal többről is.
Ha van, akit sosem csábított még arra a pitypang bóbitája, hogy magjait a szélbe fújja, az ne nézze meg a Weöres 100 kiállítást. De mindenki más föltétlenül. Budapesten már csak ma és holnap látható a Petőfi irodalmi Múzeumban, utána országjárásra indul A megmozdult szótár.
Mikor tavaly, Weöres Sándor születésének centenáriumára nagyszabású kiállítást terveztek a Petőfi Irodalmi Múzeumban, úgy tűnt, csak a kötelességüket teljesítik: méltó módon megemlékeznek a Nyugat harmadik nemzedékének talán legismertebb költőjéről. De a kiállítás rendezői hamar rájöttek, hogy ezen felül még egy fontos missziójuk is van. Ugyanis – bár a harminc évesnél idősebb magyar lakosság gyerekkori alap-verskincséhez tartozik Bóbita, a tündér, a Liba pék, Haragosi és Sehallselát Dömötör – a mai óvodásoktól a mai gimnazistákig már generációk maradtak ki ebből az élményből. Új kiadású Weöres verseskötetek elvétve jelennek csak meg, a régi-régi Ha a világ rigó lenne kötetet ismételgeti még a legnagyobb hagyományú gyerek-irodalmi kiadó is.
Weöres Sándor – fotó magyarnarancs.hu
Kétszeresen fontos volt hát, hogy e gazdag költői örökséget minél szélesebb körben népszerűsítse a jubileum. A nagy ráfordítással elkészült kiállítás értékeivel jól sáfárkodtak: a 2013-14-es fővárosi siker után idén októbertől jövő tavaszig Debrecen, Szeged és végül Nyíregyháza legnagyobb múzeumaiban látható majd. A budapesti kiállítástól búcsúzóban Hegyi Katalinnal, a kiállítás kurátorával, valamint Samu Bence, média művésszel járom be a termeket.
Versben gazdag gépek
A fogadófal, Weöres gyermekien egyszerű rajzocskáinak stílusában eleveníti meg A megmozdult szótár szó-leleményeit. Sárosi Róbert médiadizájn munkája a borjuh, a csilrólagzsa és az asztrény,melyek mozgóképként illeszkednek a vers szövegébe.
– A megmozdult szótár cím kifejezi a kihívást, mely benne van a Weöres életműben és a mi koncepciónkban egyaránt: hogy a szavakból épülő költészet ne maradjon meg csak szónak a könyvekben, mozduljon meg, induljon el az olvasó felé – mondja Hegyi Katalin – A játékosság az alap, de egy mélyből épülő és mélyre ható játékosság, melynek íve összeköti Weöres gyerekverseit a legnagyobb, filozofikus verseivel.
A magyar filmgyártás aranykorának nemcsak tanúja volt, hanem aktív részese is. Filmforgatásokon fotózott – úgynevezett „standfotósként”, s képei a dokumentáció, és reklám kategóriából lassanként átkerültek a művészet kategóriába. Inkey Alice képeivel ír filmtörténetet, mely No de Alizka címmel jelent meg könyv formájában.
Tizenéves, amikor némi gyakorlat után, amit a Filmgyár fotólaborjában szerez, odacsöppen a forgatásokra, a magyar filmtörténet későbbi film nagyságai közé. És rögtön helytáll: a Mici néni két élete nemcsak mint film, hanem mint ikonikus fotók sora is bevésődött a köztudatba.
Kiss Manyi és Páger Antal a Mici néni két élete jelenetében – Inkey Alice felvétele
Persze egy kis csúsztatás van abban, ahogy a történetet felvezettem: hiszen Inkey Alice talán sosem volt igazi kezdő, beleszületett a fotózásba. Édesapja, Inkey Tibor művész-fotós, portréin olyan ifjú művészek szerepelnek az 50-es években, mint Bara Margit, Darvas Iván, Gábor Miklós, Bessenyei, Ferenc, Házy Erzsébet… Tehetséges lánya az ő közelében technikát és szemléletet is elsajátít – ahogy előző könyvében, az Alsógödi Amarcord című fotós családtörténetben megírta.
Kétlépésenként sétálunk. Az első lépésben távolról látom Őt, Magunkat, a Világot. A második lépés után már belül vagyok. Innen látok kifelé.
A novella egy változata megjelent A SZÍV KUTYÁJA című, Forgács Zsuzsa Bruria által szerkesztett kötetben, 2010-ben, a Jaffa Kiadónál.
Apád jampec volt – mondta anyám. Most dicsekszik vagy panaszkodik? Ilyen vastag hajtóka volt a nadrágján – négy ujjával mutatja, milyen vastag. És ilyen keskeny volt a szára! – kézzel-lábbal mutogatja, hogy megfelelően elképesszen: apám nadrágja negyven centi széles volt combnál, és húszra szűkült bokában. Felhajtóval. Tehát ez teszi a jampecet.
Apám jampec volt. Ha emlékeimben újraidézem az arcát, a szájszögletében megjelenő hamiskás, gazemberes rókamosoly a legjellemzőbb rá, ami mögött éppúgy volt kisfiús bizonytalanság, mint hódító férfiasság – mindkettő végzetes minden nőneműre nézve. Simogató nézésű volt a szeme, ártatlan-barna, az élesen rajzolt, férfias sasorr pedig külön életet élt az arcában: meg kellett neki felelni. Elfedte a kisfiússágot, a bizonytalanságot és felülírta a bohémságot. Komoly orr volt. Nézegettem a tükörben a sajátomat, gyanakodva, hogy egyszer nekem is akkora a lesz – szerencsére anyám méreténél megállt a növekedésben. Ezen és a nemi jellegeken kívül apámra ütök.
Nagyapád mondta rá: jampec – ebből már értem, miért imponált anyámnak. Jampec az alföldi kisvárosban. Ötvenes évek, dauerolt haj, darázsderék és jó házból való hajadonok. A pesti ügyvéd fiatalembernek valóságos leányvásár, eldorádó. „Minden legény fogja ki a magáét” – ő ki is kapta a legszebb tizennyolc évest, akivel aztán nem is eresztették többé egymást.
Nagyapám mondta rá: jampec. Az ötvenes évek csuda egy világ lehetett, hiszen a háború utáni szabadságérzés eufóriája olyan szorosan fonódott össze a készülődő önkényuralom megszorításival, hogy ifjú ember azon nemigen igazodhatott ki. Csak azt érezték, hogy nagyon élni akarnak. Úgy látszott, már lehet. Nincs ágyú, pince, katonák, lövések, halottak. Élet van – hitték. És úgy is próbáltak viselkedni. Életszerűen. Divatozni, pénzt keresni, nőzni. Apa ezt mind akarta. Mind csinálta. De bohémságában kispolgár volt, s csak kispolgárian volt bohém. Az első erős késztetés – anyám szépsége. Az első erős akarat – anyám akarata – igába hajtotta. Ez ellen aztán szinte élethossziglan berzenkedett. Csak titokban merte élvezni.
Ki nem eresztett kit? A lány abban a kisvárosban nőtt, családjának romantikus, szerelmi történetei kísértik. A férfi a megtestesült nagyvilág – a többi lánynak, akik meg akarták szerezni. Ennek az egynek meg a szerelem volt – sose tudta őt elhagyni, amikor már százszor kiérdemelte, akkor sem. Ki fogta meg, ki tartotta a másikat? Hol dőlt el, hogy majd így lesz, hogy a halálos ágyig tart.
Ki nem eresztett kit? Még mindig nem világos, hogy ez-e a jó stratégia: mindent odaadni, ezért cserébe mindent várni, és amikor nem kapod meg… mert nem kapod meg. Ha mindent vársz, szükségszerűen sokkal kevesebbet kapsz – csakhogy várhatsz-e kevesebbet, jobban jársz-e akkor? Mert akkor annál is kevesebbet kapsz. A kevesebbnél kevesebbet. Vagyis semmit.
Ezért hát maradjunk a mindennél. Ezt várta tőle a nő. A felesége. Az anyám. Hogy mit kapott? A szerelem életre szóló emlékét.