6. rész

Nemrég a tóvároskerti állomásról elfuvaroztam két turistát a szálláshelyére. Szerencsétlenkedtek a Baji úton, én meg bepakoltam őket és a bőröndjeiket az autómba, és elvittem a párt a tófarokba, a panziójukba. Hálásak voltak, én meg boldog. Tudtam, hogy vissza fogom kapni egyszer valaki mástól ezt a szívességet. Hát, vasárnap délelőtt visszakaptam.

Debora – akitől a szobát béreltük Mola di Barin – átugrott a saját árnyékán: szerzett autót, mert neki csak áruszállítója van, otthagyta a négyéves fiúgyerekét a Valakire, otthagyta a lelakott szobánkat, pedig új vendégeket várt, és takarítania kellett volna, szóval kivitt a reptérre úgy, hogy még előtte hozott nekünk két búcsú-capuccinót is. Mondjuk az úton végig mondta egyfolytában olaszul, hogy milyen szörnyű napja van, de hát annyira szeret minket, hogy ez neki kicsit sem probléma, s mikor kiszálltam a kocsiból, nem fogadott el pénzt, és még a könnyei is peregni kezdtek. Hát, ilyenek a délolaszok.
Szóval: hazaértem. Vége van. Dolgozom. De annyi mondandóm maradt, hogy igyekszem kiírni magamból, és nektek meg hátha segítek, ha épp utazni indultok most vagy valaha Puglia fele.

A buszközlekedésnél hagytam el a beszámolót. Vagyis a magyar anyák szieszta idején nekiindulnak a Cozze, ejtsd kodze – németül hányás – névre hallgató strandra. És láss csodát, létezik buszmegálló és létezik busz is, ami elvisz a legközelebbi kiépített fürdőhelyre. Boldogság, egészen a sofőrrel való találkozásig. A sofőrnek nem volt jó a pénzünk, ő jegyet akart, mi meg honnan is gondolnánk, hogy ide biléta kell, mikor a Monopoli strandra nem kellett biléta előző nap. Na, ide kell. Igaz, hogy szieszta van, zárva minden, de kell. Itt egyébként mindenféle busz- és vasúttársaságok működnek, ha épp van kedvük, de ez főleg a buszokra igaz. A buszvezető forgatta a szemeit, élénken gesztikulált, néha tapsolt is egyet, csóválta hozzá a fejét, és integetett, hogy menjünk a busz végébe, ahol nagyon helyes kisfiúk utaztak, olyan tizenhat év körüliek. A sofőr ordítozott nekik hátra, csak azt értettük, hogy szenyorita, meg hogy due biléta, a kis dzsigolók nagyon vihogtak, egyiküket odalöködték hozzánk, hogy ő tud angolul. Nem tudott. De tartotta a kezét, hogy due Euro kellene, ja meg még húsz cent, és tanácstalanul kifizettük a követelését, azt gondolva, hogy neki biztos van egy egész köteg jegye, valami helyi maffia sarja, és övék a busz. Nem volt jegye. A pénzt eltette, visszalazáskodta magát a helyére, röhögtek tovább a haverokkal, mi meg leültünk.

Flóra megnyugodott, a jegyek ki vannak fizetve, mit foglalkozok azzal, hogy kinek. Sofőr is megnyugodott, visszapattant a vezetőülésre és végre elindultunk az öt kilométerre levő „Hányásra”. A Google szerint, és szerintünk is, meg szerintetek is nyilván, ez úgy ötperces utazás egy busszal. A következő megállónál a kicsi maffiózó leszállt, valószínűleg akkor vett nekünk jegyet egy véletlenül nyitva maradt kávézóban, hol másutt, megvártuk, míg visszajön, és folytattuk tovább a nagy utazást. Felfele, lefele, aztán megint fel és megint le, aztán szántóföld, meg szőlő, meg kopár táj, megint szántóföld, úgy egy órán keresztül. Egyszer csak mindenki leszállt. Mi ültünk tovább. A sofőr felugrott, ránk bámult, és indult az ordítozás elölről: szemforgatás, gesztikuláció, fejcsóválás, taps és most már rángatódzott is az idegtől, hogy hogy lehetünk ennyire hülyék, mit csinálunk mi még a buszán. Az éppen felszálló utasok, mint egy vokál, bele-bele cifrázgattak, mi meg álltunk ott megszégyenülve. Elbusztuk. Valahol voltunk, amiről kiderült, hogy nem Brindisi, hanem Conversano, és a Cozze nevű megállóban miért nem szálltunk le, mikor pedig ő szólt?? Legyintett egy ménkű nagyot, az utasoknak elmondta, hogy ezek idióták, nem értenek a szóból, majd direktben odaültetett minket maga mellé, és Hányásnál kilökött a buszból. Részidő: kettő óra – az öt perc helyett.

A Hányás nem egy turista látványosság, tényleg. Szinte kár volt idáig eljönni, de mi ugye szociográfiai jellegű nyaraláson voltunk, ezért igyekeztünk beolvadni a vidám és hangos fürdőzők tömegébe. Délolasz strand. Szombat délután. Több a fiatal, talán amiatt, hogy itt nincs homok, csak szikla, meg kő, konkrétan úgy kell bemászni a tengerbe négykézláb. De az nagyon megéri. A vízről semmi eredeti nem jut eszembe, csak közhelyek, annyira szép. A kimászás és a bemászás közötti rész. Napozni az aszfalton lehet, esetleg a járdán, bátrabbak valahogy eljutnak egy kőig, ahova letelepszenek tenyérnyi helyeken, egymás szájába. De így se suttognak, szerintünk ezt a szót nem is ismerik. Toalett, tusoló itt sincs. Van viszont egy furán elkerített rész, oda az elit mehet, ott van napernyő, meg nyugágy, meg lehet koktélozgatni, mert van büfé is. Továbbra is sajnáljuk a 30 Eurót minderre, ezért mi a csóróbb olaszok közé szuszakoljuk be magunkat. Táska az aszfalton, a fenekünk is, ez egy kicsit másabb világ, mint Monopolin a homokos strand, de erről majd a következő részben.
Ha érdekel még titeket.