Bőrminta

Abody Rita - Sorminta

Azok a burjánzó színes képek…
Kisfiú volt, amikor először látott ilyet a Vidám Parkban, és beleborzongott. Mintha egy eleven meséskönyvet bámult volna.

A körhintát kezelő fiatal férfi karján tölcsér alakú, élénkvörös virágok és nagy zöld levelek között feketepárduc osont, alulról fölfelé leste őt vad, sárga szemekkel, kivillanó fogakkal, és izmai vonaglottak a férfi minden karmozdulatára. Ugrani készült. A kisfiú nem tudta levenni róla a szemét, kitekert nyakkal bámulta, amíg csak el nem nyelte őket a mesebarlang bejárata, ahová anyja húzta be a kezénél fogva. A kisfiú azt hitte, ez is a park csodáinak része, ez a bőrre festett, eleven kép, és úgy érezte, megváltozott az élete, ő maga is várakozással teli barlanggá vált, ahol a legváratlanabb pillanatban valósággá válnak a mesék, életre kelnek a rajzok, és minden másképpen van, mint ahogy otthon vagy az iskolában megszokhatta.

Eléggé egyszerű élete volt különben, egyetlen gyerek volt, de a szülők sokat dolgoztak, és így elegendő ideje maradt az ábrándozásra. Az elképzelhetetlen lett volna, hogy a saját bőrére rajzoljon, vagy akár a falra, de volt egy füzete, a szívébe pedig nem látott be senki, és ott tomboltak az álmok. Dzsungel lakott a szívében. Vad színek, vad érzések, mesebeli állatok, sárkányok, főnixek, lángok, tőrök, szívek. Sas. Tigris. Koponyák. Isten szeme. Cifra szalagok, különös nyelveken írt különös szavakkal, harcosok, lovak, nyilak. Tűz, tűz és zuhatag.

Az első lány, aki megtetszett neki, felnyírt, vörösre festett hajat viselt és egy kis rózsát a tarkóján – azt látta meg először, az élénkpiros foltot, a fodrozódó szirmokat, és a sorsa eldőlt. Megbabonázva bámulta, mágnesként vonzotta a rózsa örvénye, el akart merülni benne, mint egy részeg dongó, és a lány nyomába eredt. A lány neve volt az első, ami – egy tőrrel átdöfött művészi szív kíséretében – a bőrére került, a jobb kezére. Aztán még több minden – a kisfiú korában látott feketepárduc, egy jelmondat – Carpe Diem -, majd egy kínai sárkány, amelynek zöld pikkelyes, tarajos farka végigkanyargott hosszan a derekán, és elöl, a köldöke alatt lándzsás hegyével lefelé mutatott. Aztán az első kisgyerekük még formátlan arcocskája, amikor meghalt, aztán még más lányok neve, trópusi virágok, vad pillangók, egy nindzsa, egy kígyó, paradicsommadár, egy vérmérgezésben elhunyt jóbarát jelképe, a megbilincselt, lángoló nap, és több más hasonló, míg a teste szinte teljes felületén olyanná nem vált, mint a gyerekkorában megálmodott mesekönyv. Megbámulták mindenhol, az utcán, a strandon, és ezt ő természetesnek is tartotta – úgy érezte, valóban egy könyv ő, amit bárki elolvashat, saját élete könyve, és büszke volt rá – ha látta egy kisfiú ámuló szemét, odakacsintott neki, pontosan tudta, mit érez, és megfeszítette combján a táncoló párducot.

Úgy érezte, valóban egy könyv ő, amit bárki elolvashat, saját élete könyve, és büszke volt rá.

Volt még egy üres folt, egy darab csupasz bőr a mellkasán, a szegycsont alján, azt nagyon sokáig úgy hagyta. Aztán egy napon, mikor már senki sem volt vele, elmentek az asszonyok, felnőttek a gyerekek – odavarratott magának egy kitárt szárnyú, imádkozó angyalt.

Az angyal kicsit szomorkásabbra sikeredett, mint szerette volna. Mikor meglátta a tükörben, maga is elszomorodott. Vagy mégse szomorú? Hiába nézte, nem tudta megfejteni azt a távoli tekintetet. És egyre többet fürkészte az angyal talányos arcát. Ült, ült a tükör előtt, és bámulta. Jobb napokon jóságosnak látta, máskor mintha sokkal inkább gunyoros vagy haragos képet öltött volna. És amitől a legjobban félt: néha közönyösnek tűnt, olyan közönyösnek, hogy legszívesebben levakarta volna a mellkasáról, onnan a szíve közeléből, hogy a helyébe sellőt rajzoltasson inkább. De erre már nem kerülhetett sor. Egy napon, mikor aludt, azt álmodta, hogy bőrének meséi megelevenednek, a teremtmények mind lázas életre gyúlnak a bőrén, zsibongott az egész dzsungel, szárnyaltak a madarak, vadásztak a vadállatok, lobogtak a lángok és zubogtak a vizek, hevesebben, elevenebbül, mint valaha, és egészen elszívták az életerejét, míg végül nagy szárnyaival utolsót rebbent mellkasán a lüktető, szigorú angyal.

– Meg kéne nyúzni – mondta a boncmester a segédjének, és csettintett – mit gondolsz, mennyit adnának érte, ha kipreparálhatnánk? Hülyeség, hogy tilos, így most pocsékba megy az egész. – Azzal hosszában kettévágta az angyalt.

Az ifjú segéd nem felelt. Már kinézett magának egy kis részt, egy különösen jól sikerült fél tenyérnyi, aranysárga tigrist a bal csípőn hátul, amit majd feltűnés nélkül megszerezhet magának, ha a mester végzett.

 

2 hozzászólás a(z) “Bőrminta” bejegyzéshez

  1. “…megnyúzni”? Már feltalálták a fényképezőgépet… bár ahogy az angyalt kettészelte a valóság rideg szikéje… Az ember a lélek elszálltával már csak anyaghalmaz. Ez az anyaghalmaz mégis hordozott valamit embere lelkéből. Remek írás. Amolyan CSEPPBEN A TENGER!

    • Kedves Senga, Köszönöm, hogy írtál. A fényképezőgép humánusabb ötlet, tényleg. De azért örülök, hogy tetszett. Lesz még több is! Rita

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.