Ez a vágy, ma már úgy látom, örökre kísért – a másik nem titkát meglesni akkor is izgalmas (és kockázatos), amikor már azzal áltatnánk magunkat, hogy számunkra nincs több felfedni való a szerelemben.
Mintha ma is az a napsütéses délelőtt lenne, amikor újra és újra feltettem a Mária Abariendost, hogy meghalljam Gáti Józsefet, ahogy vágytól elfúló hangon mondja:

Gátinak, a gyönyörű hangú, mesteri szavalónak, akinek hangján megszólalnak bennem  a bűvös Babits-sorok is a Jónás könyvéből – Ne szánjam Ninivét?, dörögte!– szóval neki akkor sikerült elhitetnie velem, hogy saját ifjúságának élményét idézi fel, Máriával közös bűnük volt, melyet most, évtizedek múltán a közös kéj fényesít visszaidézendő emlékké. Persze Somlyó Zoltán nevét is megjegyeztem egy életre, annál is könnyebben, mert híres volt már akkoriban fia is, Somlyó György, nem csak költőként, hanem hamarosan közéleti emberként is.

A vers pedig újra és újra előbukkan életemben. Most újraolvasva nem csak a képek örvénye, a történet drámája fog meg, de árad belőle valami ősi,  szakrális erő is. Hiszen Mária („a szüzek szüze”- bár szó szerint ez nehezen hihető róla, inkább a felmagasztosító elragadtatás mondatja ezt a hőssel) fönt, a balkonon, a magasban trónol, imádója lenn a porban, és mintha antik korokat  idéző, pogány áldozat lenne, ahogy az istennő úgy emeli magához a férfit, hogy közben a porba rántja.

Most tudom csak érteni egészében a verset, s annál  rejtélyesebb marad, mi tetszett rajta nekem olyan nagyon fiatalon? Az erotika, persze, a lüktető, sötét vér, ahogy Somlyót jellemezte Kosztolányi. De emlékszem arra is, mennyire azonosultam a vágytól és megalázástól szenvedő, fiatal fiúval – még lány létemre is. Hiszen – mindketten – abban a korban voltunk, amikor még magát a szerelmet szereti az ember. És mindent, mindenkit, aki azt megszemélyesíteni képes. Így hát a költői hőssel együtt voltam én szerelmes Máriába,  a Szerelembe, finnyás-tapasztalatlan életkorom ellenére azért nem undorított a fogak közé kúszó narancs nyelv képe, de még a “hajadonlány-szerető parfőmös nyála…” sem.

Abban a korban voltunk, amikor még magát a szerelmet szereti az ember.  Így hát a költői hőssel együtt voltam én szerelmes Máriába,  a Szerelembe.

De hogy is ne ragadna el ez az érzéki-romantikus mese, akármilyen nemhez tartozunk, akármelyik életkorunkat éljük is? Micsoda expozíció, olvassunk csak bele! Hát nem ott vagyunk egy szempillantás alatt a mámor csapdájában, színek és szagok és ízek és vágyak szédületes kavalkádja kellős közepén, már amikor a háromrészes vers első, bevezető szakaszait elolvassuk?

A világirodalom egyik legérzékibb verskezdete, bizonyos vagyok benne, hogy nincs latin kultúra, mely ezer örömmel ne vallaná magáénak. A provokatív, képben gazdag kérdések sora. A megfellebbezhetetlen kijelentés: „Én Mária Abariendost tartom a borok velejének!”  Négyszer négy sor és ott megy előttünk a Nő („lépte, mely forró combját összehajtja”) , akire kortól és nemtől függetlenül, úgy tekintünk, mint az érzékek kincsestárára.

Bevallom, most, hogy e bejegyzés kapcsán elolvastam Vas István Líra és Érosz című, a Borítsd szememre szoknyád kötethez írt bevezetőjét, igencsak elégedett voltam magammal, hogy már olyan fiatalon értékelni tudtam a Mária Abariendos-t, amely Vas szerint „nemcsak mindmáig egyik legmerészebb szerelmes – mondhatnám úgy is, erotikus – versünk, hanem az egész új magyar lírának is egyik kimagasló és meglepő remeklése.”

Hogy miért meglepő? Én is most, döbbenten értesültem róla, hogy állítólag 1901-ben írta  Somlyó Zoltán, tizenkilenc évesen! (Talán én is éppen annyi voltam, mikor megismertem a verset, azért éreztem lelki társnak a szenvedő szerelmest). De az valóban kuriózum, hogy a vers keletkezésekor még nem jelent meg Ady Új versek kötete, Kosztolányi még gimnazista volt, Babits épphogy leérettségizett – a Nyugat csak érlelődött. És mégis megszólalt valaki a Nyugat költőinek legérettebb hangján: Somlyó úgy versel, ahogy aztán harminc évig a magyar modern líra szólni fog.

Mindez persze az irodalomra tartozik, ránk olvasókra, az, ahogyan hozzánk beszél a költő. Természetesen, laza modorban teszi, az élményt érzékeljük főként, és szinte meg is feledkezünk arról, hogy a képek költőiek, a ritmus pedig szintén poétai remeklés.

Hozzánk szól és rólunk, és addig szól, amíg lesznek szenvedélyes asszonyok és szerelmes ifjak. Hiszen lehet-e ennél líraibban és egyben ritmikájában oly direkten az aktust idézően írni  két test egymásnak feszüléséről?

De nem csak az erotika lenyűgöző képei, nem csak az élet- és történelmi kortól, versdivattól független modern hang teszik valóban nagy verssé Somlyó költeményét. Hanem, hogy a teljességről szól. Az élet egyik tetőpontját – az ártatlanság elvesztését, a kéj (a bűn) megízlelését állítva fókuszába, az egészről beszél. Mikor számomra először megszólalt a vers, egy idős férfi hangján szólt, aki élete csúcsaira emlékezett. De akinek nincs még emlékeznivalója, azt életélmények sokaságával nyűgözi le – és nem csak az érzékek képeivel, hanem a távlatok megidézésével is. Fájdalom, szenvedés, beteljesülés, mámor és magány, gonoszság szavai után az alapvető, az egyetlen, még megmaradó szó, az utolsó kérdés és kétely is elhangzik a versben: „Vajon még él-e?… Él-e?”

Somlyó Zoltán

Mária Abariendos