Életrajz
Születtem Budapesten, de nem is tudom, miért, mert akkoriban Szombathelyen éltünk. Ennek ellenére óvodás koromtól tizennyolc éves koromig Budapesten éltem (jártam iskolába, hallgattam Kontroll Csoportot, Európa Kiadót meg Beatricét, tanultam zongorázni, művészi tornázni, néptáncolni, meg ilyenek). A legjobban a világon kirándulni, utazni szerettem, főleg a szüleimmel, mert ők még a barátaimnál is vagányabbak voltak, kivéve a két legjobb barátnőmet, akik legalább olyan vagányan utaztak, mint a szüleim. Meghatározó élmény számomra, hogy szerettem a családommal lenni. És az is, hogy most is szeretek az új, magamtól választott és azóta született családtagjaimmal lenni. Ez életem egyik legnagyobb szerencséje, sokszor vagyok hálás érte, nem is tudom, kinek. Magunknak. Most, amikor ezt a nem túl szigorú önéletrajzot farigcsálom, épp Brooklynban vagyok. Délután azt olvastam egy ajtón: A boldogság nem valami főnyeremény, amit a szerencsések megnyerhetnek. A boldogság döntés kérdése. Nem ismertem, elég frappáns, nem?
Tizennyolc éves koromban a szüleim kicsaptak egy évre Kaliforniába, ahol gyerekekre vigyáztam és újrajártam a negyedik évet a középiskolában. Az az év meghatározta a későbbi életemet. Nemcsak az egyetemi éveimet (az ELTE-n végeztem angol- amerikanisztika szakon és majdnem a médián), hanem a szemléletemet, a viszonyomat Amerikához, a világ más tájaihoz és önmagamhoz is. Akkor, Amerikában értettem meg igazán, mit jelent az a Humboldt mondás: azoknak az embereknek a világnézete a legveszélyesebb, akik sosem nézték meg a világot. Ha világot lát az ember, több lesz benne az alázat. Minden iránt, ami más, mint ő, és amit jól ismer.
Imádom Amerikát, de sosem akartam ott maradni, egy év után tehát újra Budapestnek vettem az irányt, ahol az egyetemi könyvtárakban rövidesen megtaláltam leendő férjemet is. Nagyon kevés év múlva már húsz éve lesz, hogy együtt élünk. Egyelőre nem számolok utána pontosan.
A sok angolszász irodalmat kicsit már unván jelentkeztem György Péter médiaműhelyébe, ahonnan 1997-ben az induló kereskedelmi tévék sok hallgatót beszippantottak, köztük engem is. A szerencse fiai voltunk, jókor, jó helyen. Sosem terveztem médiát az életemben – színésznő lettem volna szívesen, csúnya kudarcoktól mentett meg, hogy nem lettem az – de ha már így alakult, azt az egyet tudtam, hogy kizárólag közéleti és politikai műsorok érdekelnek, a szórakoztatás világa nem. Ennek az egy önismereti kapaszkodónak a mentén alakult a sorsom először a tv2-nél (ott dolgoztam például, amikor 2001. szeptember 11 épp New Yorkban ért, ahonnan a terrortámadásról tudósítottam), aztán az MTV-nél (kedvenc beosztásom az MTV-nél a New York-i tudósítói poszt volt Barack Obama kampánya és megválasztása idején). Most éppen az ATV-nek forgatok, újra elnökválasztás, rengeteg esemény, New York izgalmas, mint mindig, mint bármikor.
Idén fejeztem be az ELTE jogi karát. Sosem akartam ügyvéd lenni persze, mindig csak a közjog érdekelt, az alkotmányos kérdések, a büntetőjog, és leginkább az emberi jogok, azon belül is a nők és gyermekek jogai. Újságíróként és magánemberként is a kiszolgáltatottság kérdései foglalkoztatnak a legjobban. A jog, amikor elkezdtem, jó eszköznek tűnt számomra a nyilvánosságon kívül a kiszolgáltatott helyzetben lévőkért vívott kis csatákban. Kíváncsian várom, hogy jó volt-e az ösztön, érdemes volt-e – ezt már csak 2012 ősze után, negyvenen túl fogom megtudni. De vannak terveim….
Családi viszonyok
– Hogy miért írom a Családi viszonyokat? Mert minden szakmai és magánélményem, minden, amit láttam, megéltem, forgattam, hallottam, azt mutatta nekem, hogy a család a világ legizgalmasabb intézménye. Táplál vagy pusztít, örökre bélyeget nyom arra, hogyan gondolkodunk, érzünk, reagálunk a világra. Ráadásul olyan intézmény, amelyről nem illik nem szépeket mondani. A tabudöntögetés családfronton még ma is alig elfogadott. Gondoljunk csak a melegekre, akik közül sokan gyönyörű családokban élnek, ismerek sokakat, akik gyerekeket nevelnek, szeretetben és jól, mégis sok országban – például nálunk – másképp kell hívni az ő családjukat, nem családnak. Más helyzetekben pedig indokolatlanul védik sokan a család intézményét. Hányan mondják: olyan, amilyen, de a család, az család – olyan lakásközösségekre is, (én nem hívnám családnak), amelyekről tudni lehet, hogy borzalmasan pusztítóak, a gyerekek szenvednek, a felnőttek agresszívak, kegyetlenek.
Úgy érdekel a család, mindenféle család, – és főleg a legkiszolgáltatottabbak, a gyerekek, – hogy senki nem vádolhat családiszonnyal, sőt. Éppen azért érdekel, mert tudom, milyen érzés boldog családban, szeretve, szabadon, nem pedig rabként élni. És túl sok emberrel találkozom, aki nem ismeri ezt az érzést.
….
Nyitott kérdések…
Legutóbbi olvasmányaim közül … a Polgári törvénykönyvet, ha azt tudnám feledni! Na jó, azt szinte fejből kellett tudni, nem olvasni! Élményszerű olvasásként Spiró Fogságát tudnám bármikor kézbe venni.
A zene, ami a leginkább hat rám… a mai napig a magyar underground. Meghatározó élmény volt számomra a rendszerváltás előtti években azt énekelni füstös koncerteken, hogy „csak forogjatok, lebuktatok, besúgók és provokátorok,” Vagy azt, hogy „agyamban kopasz cenzor ül, minden szavamra ezer fül.” Azóta mindez új értelmet nyert, éneklem ma is, újra!
Amit mindenképpen megnézek… az a Pintér Béla Társulat összes darabja.
Kedvenc költőim… Radnóti, József Attila, Babits.
Mindig megríkat… ha gyereket látok szenvedni. Képtelen vagyok uralkodni magamon.
Megnevettet… a férjem. Gyakran sajnos azzal, hogy belőlem űz tréfát. És sajnos nagyon viccesen.
Az utazás… számomra olyan, mint a levegő.
Az öltözködés… számomra régen annyival többet jelentett! Tavaly eljutottam oda, hogy kimondtam: mindenem megvan, nincs szükségem semmire. Idén – pedig már nyár van – nem is vettem szinte semmit.
* * *
– Mit látsz, amikor kinézel az ablakodon?
Most épp Brooklynt.
– Van-e olyan mondat/szó/kijelentés, amire biztosan fölkapod a fejed?
Amikor valakit méltatlanul, tűrhetetlenül gyaláznak. Házaspárok gyakran teszik egymással, és a gyerekeket is sokszor gyalázzák elfogadhatatlan szavakkal. Szinte megfagyok, amikor valaki olyat mond a másik emberre, amit soha, de soha nem volna szabad. A hangos kiabálást is gyűlölöm, messzire szaladnék előle. Szerencsére szinte soha nincs benne részem, nálunk nincs kiabálás.
– Ki az, akitől a szakmai életedben a legtöbbet kaptál?
Néhány szerkesztőmtől és a jogon pár tanáromtól.
– Ki az, akitől gyerekkorodban a legtöbbet kaptál?
A szüleimtől.
– Ki az, akinek először elmondod egy fontos döntésedet?
A férjem.
– Ki az, akivel megosztod, ha valami bánt/fáj?
A férjem és az anyukám, és gyakran anyósom. No meg a pár barátnőm.