Az ember él

Molnár Gabriella - Vers, reggelire

Mennyit számít egy „t”, illetve a hiánya! A líra meghal – ez így, jelen időben kiáltás, figyelmeztetés, a költő azt akarja, hogy fölkapjuk rá a fejünket. Ha múlt időt használna, csak rezignált bejelentés lenne belőle: „A líra meghalt”. Na és…?

Babits verse számomra az őszi teljesség hozadéka: valami gazdagot akartam találni, olvasni és írni róla, és lecsaptam a címre. Ó, a klasszikus aranyidők idézése, ez csak jó lehet! De Sappho világa itt villanásnyi csak,  a vers saját kora  (a húszas évek eleje, az első világháború után) süketségét panaszolja.  De ez a kiáltás örök érvényű, minden kor minden költője szájából jogosan hangzana el.

Ha nincs költészet, akkor eltűnik az ember és ember közti párbeszédnek az a szintje, melyet csakis e művészet képvisel

Először azt hittem, Babitsnak a líra iránti aggodalma önző kicsit. Ahogy a pék fél, hogy a magas gabonaárak miatt nem tudja majd jó áron adni a kenyerét, ahogy a fuvarozók morognak az útdíjak miatt, úgy félti a költő is saját territóriumát. Babits frappáns líra-definíciója döbbentett rá, hogy ennél jóval nagyobb a tét. Ha nincs költészet, akkor eltűnik az ember és ember közti párbeszédnek az a szintje, melyet csakis e művészet képvisel. Babits szerint a líra: „az értő agy, s zenés szív…” ügye, s ha eddig vállat vontunk – na és, ha meghal a líra, van helyette mondjuk 3D-s animáció – most azért elgondolkodhatunk. Lemondanánk-e az agyról? A szívről? Tehát az értelemről és az érzelemről? S a zenés szívről? – hosszas prózai definíció tudná csak kibontani ezt a sűrítményt, melyben benne van érték és érzéki élvezet – ahogy minden igazi művészetben.

Babits versének szavai jósszavak, mai félelmeinket idézik.

Hiába a cím idillt idéző képe, Babits nem kímél se minket, se önmagát: ahogy lefesti a rablógazdálkodást, amit az érzékeny művészet, „a kényes leány” rovására folytattunk, az apokaliptikus. S ne legyenek illúzióink: a némaság nem a béke csöndje, még csak nem is vihar előtti csönd. Ha az értő agy, s zenés szív nem beszél, az azt jelenti, hogy nem tudunk már szót érteni egymással. Jósszavak ezek, mai félelmeinket idézik.

Régen elzengtek Sappho napjai

 

A líra meghal. Nagyon is merész

kezekkel téptük a kényes leány

hegedü-testét, vad-vad hangokig

csigázva, hogy ma már csak nyögni tud

s hörögni mint halódó…Nincs ütem

jajában többé, nincs se szó, se tag:

az értő agy s zenés szív nem beszél,

csak a tüdő liheg, csak a torok

kiált s a szédült gyomor álmodik.

A líra elhal, néma ez a kor.

Verset mondok című könyvében Latinovits Zoltán használja ezt a kifejezést: „a költő felérző képessége”. Talán erre gondol, amit itt Babits tesz. Majdnem kilencven évvel ezelőtt „felérzi” azt az elidegenedést, amit akkor éppen a kollektivizmus, a szolidaritás jelszavával fedi el ürességét, tartalmatlanságát. Csak be kell helyettesítenünk a „kollektivitást” a „globalitással” és máris itthon érezzük magunkat e fogalom- és aggodalomrendszerben.

A lírátlan világ csöndjében zümmöghetnek otthonosan számítógépek, csöröghetik egyedi zenéjüket okostelefonok, lehet minden szusszanásunk nyilvános és közösségi, valami mégsem ér el „lélektől lélekig” (hogy a “felérző-társ”, Tóth Árpád szavait idézzem).

 

… Önző a világ:

csak közös inség, közös láz, közös

zavar dadog, – a többi csönd, s magány.

 

Ennyi baljós jellemzés után persze nem csak mi, olvasók kívánjuk már a feloldást, kívánja a költő is. Menekülési receptje két idegen  legintimebb emberi kapcsolata, vagyis a szerelem – nem is rossz. De mégsem tartja ideális állapotnak. Hiszen, ha a líra meghalt, ennek a kapcsolatnak is hiányzik az ideális szintje.

 

Óh kedvesem! magunknak szól a dal.

Régen elzengtek Sappho napjai.

Csókolj! A líra meghal, és a bús

élet a kettes csöndbe menekül.

 

Gustav Klimt, A halál és a lány

Ez a vers Babits Sziget és tenger című kötetének programadó verse (az első a könyvben), s mint ilyennek, elő kell rukkolnia valamilyen megoldási javaslattal. A költő bevált képeket idéz, a sziget és a mocsár valamint a remény tűnik fel. S bár klasszikus költői formát használ, nem ragad benne. Képes még meg is hatni mai olvasóját, hiszen minket, (akkor még) jövendő embereket vár, mi vagyunk azok, akik a gyanús külsejű gubóból, mint bábból a pillangók, kikelhetünk – reményei szerint.

A nagyon furfangos utolsó mondat külön érdemes a figyelmünkre. Ebből a mondatból még kötetcím is lesz (s ha nem tévedek, éppen azt a kötetet alázza porig József Attila lázadó kritikája), és a legkülönösebb benne, hogy elsőre nem tudni, reményt vagy lemondást üzen-e. Hiszen az isten nélküli világban csak elveszni lehet – ez az egyik, a reménytelen olvasat. Ha azonban a másik, valószínűbb értelmezést választjuk, szinte érezzük, ahogy süvítve emelkedünk egyre magasabbra és magasabbra, mi egyszerű kis földi teremtmények, akiket egy nagy humanista, Babits hite emel. Kevés költő írt le ilyen optimista verssort a világirodalomban:

„Az istenek halnak, az ember él.”

 

Régen elzengtek Sappho napjai

 

A líra meghal. Nagyon is merész

kezekkel téptük a kényes leány

hegedü-testét, vad-vad hangokig

csigázva, hogy ma már csak nyögni tud

s hörögni mint halódó…Nincs ütem

jajában többé, nincs se szó, se tag:

az értő agy s zenés szív nem beszél,

csak a tüdő liheg, csak a torok

kiált s a szédült gyomor álmodik.

A líra elhal, néma ez a kor.

 

Kinek szólsz, lélek? Mondják, milliók

nyögését nyögd ma, testvérek vagyunk

s mit ér a szó, amely csupán tiéd?

De istenem, hát testvér az, aki

nem hallja meg testvére panaszát,

ha nem övé is? Önző a világ:

csak közös inség, közös láz, közös

zavar dadog, – a többi csönd s magány.

A líra meghal, és a szerelem,

mint a galambok csókja, hangtalan.

 

Óh kedvesem! magunknak szól a dal.

Régen elzengtek Sappho napjai.

Csókolj! A líra meghal, és a bús

élet a kettes csöndbe menekül.

Az ember hajdan ember volt, s szive

itta az embert, testvérszív; – ma nyáj,

megúnt baján kérődző. Légy sziget

s várj napot a mocsárból! Különös

gubók szülhetnek pillét. Mit tudod?

Az istenek halnak, az ember él.

8 hozzászólás a(z) “Az ember él” bejegyzéshez

  1. Valóban, a szenvtelen, érzelemmentes kijelentő mondat, ” a líra meghal”, a leginkább mellbevágó, olyan elidegenítő, mintha csak azt mondaná “ma is esni fog”, de úgy szól, mint egy súlyos jóslat, egy bekövetkező apokalipszis. Ettől hátborzongatóan drámai már a kezdő mondata is. Nekem.

    • Én is így éreztem, ezért ragadott meg. Persze az egész vers. Éppen ez az egyik jó ebben a műfajban: hogy akárhányszor elolvasol egy jó verset . Te is más állapotban vagy minden olvasáskor és a világ is – és a vers is mást kínál fel a maga gazdagságából neked.

  2. nekem az “Istenek halnak az ember él.” egy szikár ténymegállapítás. Persze benne van, hogy sok istent túléltünk már és remélhetőleg még a továbbiakban is túl fogunk élni. Közben megőrizzük identitásunkat. “Légy sziget
    s várj napot a mocsárból! Különös gubók szülhetnek pillét. Mit tudod?” ezek a sorok meg nagyon-nagyon “pestiesek”, hallhatnánk a jobbaktól a bölcsészkaron. Igazam van? Ti is annak érzitek?
    “Ha nincs költészet, akkor eltűnik az ember és ember közti párbeszédnek az a szintje, melyet csakis e művészet képvisel.”
    Nagyon kösz Gabi ezt a verset és elemzést zseniális mindkettő a maga módján. 🙂

    • Kedves Erzsi! Azért ez egy mélyen katolikus költőtől – aki erről vall is éppen e kötete elején – nem épen szikár és egyszerű – mondhatnánk, forradalmi. Persze mi már másképpen viszonyulunk istenhez, valláshoz. Érdekes, hogy “pestiesnek” érzed ezt a képet – igazság szerint nem tudom, ez mit jelentett a 20-as években. Én inkább a vers és Babits többi nyugatos modernségéhez viszonyítva romantikus képnek hittem. Örülök, hogy a vers élmáényét segített közvetíteni az én írásom és köszönöm, hogy visszajeleztél!

  3. Kedves Gabi!

    Köszönöm a válaszokat! Látom, nagyon kutyafuttában szóltam hozzá a multkor. Azt hiszem, hogy a 3 oszlopos tördelés miatt alakul ki a zsufoltság benyomása. Ez egy tipp. 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.