ANYAJEGY

illusztráció: Jon Betts: Születés, flickr.com

illusztráció: Jon Betts: Születés, flickr.com


Álmodott. Egy szülőágyon feküdt, hasát görcs ráncigálta. Érezte a tolófájást, majd a kicsusszanó kis test sikamlását. Látta a magzatmázas testet, kisfiú, gondolta, majd észrevette a gyerek csípőjén a jellegzetes anyajegyet: egy barnás, barack-forma kerek foltot. A kisfiú sírására összerezzenve felébredt.

A sírás folytatódott, a szomszéd lakásból szűrődött át. A nemrég született kis szomszéd harsányan követelte a reggelijét. A görcsös fájdalom is valódi volt, a naptár szerint a szokásos időben, éppen huszonnyolc napra, megérkezett a menstruációja. Tudta, hogy nem lesz könnyű napja, de a sokéves rutin majd átsegíti ezen is. Az órája még nem jelezte az ébresztést, volt ideje lassan készülődni, átgondolni a napi teendőket. Ma csak két tárgyalása lesz, az is délelőtt. Az első kilenckor, sima válóper, közös megegyezéssel. Nem is értette, miért kell hozzá ügyvéd, minden tisztázott: vagyonmegosztás, láthatás, gyerektartás. Az ügyfél külföldön dolgozik, egy barátja közvetítésével kérte a képviseletet. Egyszerű eset, semmi probléma. Ismerte a felperes ügyvédjét is, régi kolléga.

Elegáns kiskosztümben, finom sminkkel, gondosan fésült frizurával indult az alagsori garázsba, a gondosan ruhazsákba csomagolt talárt a karján vitte. A fekete Audi ajtaja finom csettenéssel záródott.

*

        Légrádi Ákos egész éjjel vezetett. Szeme hajnalban már égett a fáradtságtól, pedig megszokta a vég nélküli vezetést, hiszen ez volt a foglalkozása. Most nem jöttek vele a kollégái, akik hazafelé segítettek neki ébren maradni, átvették időnként a volánt. Erre az útra egyedül kellett jönnie, így hét közben, rendkívüli szabadságot kivéve. A tíz éves, használt autó a sorsfordulójához vitte, erre a szerdai napra tűzték ki a válóperi tárgyalását.

Nem akart ő válni, de Sári, a felesége, megunta a kényszerű különélést, a ritka találkozást, az egyedül viselt gondokat, a két gyerek apátlanságát. Talán volt is valaki az életében, Ákos ezt nem firtatta, de az üzenet minden szava beleégett a tudatába: „Kedves Ákos, ne haragudj, de nem bírom már az egyedüllétet, azt, hogy a pénz miatt „uniós özvegy” lett belőlem, a gyerekek pedig „uniós árvákká” váltak. Beadtam a válókeresetet, elküldöm a közös megegyezéses papírokat, ha egyetértesz vele, kérlek, írd alá. A tárgyalás időpontjáról értesítelek. Nem így képzeltem, sajnálom, hogy mégis ez lett belőle. Sári.”

A szomorú tartalom ellenére elmosolyodott Sári humorán, ezt az „uniós özvegy” kifejezést is ő találta ki. Akkor még nevettek rajta… Munka közben is ez zakatolt a fejében: Sári uniós özvegy, és el akar válni. De a munkát hibátlanul teljesítette, a német cég nem tűrte a mulasztást, az autópályának épülnie kellett! A monoton oda-vissza úton volt ideje gondolkodni, csak a rakodás jelentett némi változatosságot. A sok miértre nem volt válasz, hiszen először úgy érezték, fog ez menni, meg a bankszámlán is szépen gyarapodott, amit a lakásvásárlásra gyűjtöttek. Próbálta a feleségét telefonon meggyőzni, de hasztalanul. Talán, ha átölelhette volna, szemtől-szembe Sári nem lett volna ilyen konok… De az ezer kilométer távolság megtette a magáét.

A hajnal a határon érte, ami már nem is volt, csak elméletben. Nincs útlevél- és vámvizsgálat, mint régen. Mégis elválasztotta azoktól, akiket szeretett. Tudta, időben oda fog érni a tárgyalásra, talán egy benzinkútnál alszik is egy fél órát, ha sikerül. Barátja ügyvédet is fogadott neki, sohasem lehet tudni, minden simán megy-e? A fák szaladtak az autó mellett, a felkelő nap a szemébe tűzött.

*

        Az irodája ajtaján elégedetten nézte a finoman cizellált névtáblát: dr. Falussy Antónia. Míg a kulcsait kereste, bevillant az emlék: nagy ára volt ennek a táblának!

Akkor még csak harmadikos gimnazista volt, nevetős, miniszoknyás, hosszú hajú Ábrahám Toncsi. Okos, jó tanuló, aki már tudta, hogy ügyvéd akar lenni. Apja és anyja is ügyvéd, régi jogász-dinasztia utódai.

Aztán szerelmes lett, a nagy vagány, Kántor Feri csavarta el a fejét. Talán nem is szerelem volt, csak kíváncsiság, a másik nem vonzása, a többi lány utánzása, akik már régen „jártak” valakivel. Egyszer, csak egyetlen egyszer bújtak össze, egy házibulin, a kisszobában. Ferinek aztán már nem volt érdekes Toncsi, indult az újabb hódító körútra. Toncsit jobban megviselte a hirtelen szakítás, kerülte Ferit a szünetekben, aki rég másik lánnyal vihorászott, ügyet sem vetve egykori barátnőjére.

Pár hét múlva Toncsi teste változni kezdett, csípője kikerekedett, mellei megnőttek. A farmernadrág gombja egyre nehezebben ért össze. Kicsi pocakját az év vége felé bő blúzokkal takarta el. Mire a szülei észrevették, már késő volt, a kis jövevény vígan rugdalózott Toncsi hasában. A családi kupaktanács tehetetlen volt, a kicsit meg kellett szülni! A harmadik harmad a nyári szünidőre esett, Toncsit egy vidéki városka anyaotthonában helyezték el, távol a fővárosi ismerősök szemétől. Toncsi rémülten egyezett bele az örökbe adásba, mikor ecsetelték előtte egy gyerekét egyedül nevelő fiatal nő kiszolgáltatottságát, lehetőségeit. Nem fogta fel, miről is szól az egész, vakon engedelmeskedett a család akaratának.

A kisfiú egy augusztus eleji hajnalon érkezett meg, a nyolcadik hónapra. Talán tudta, hogy anyjának szeptemberben már az iskolapadban kell ülnie… Viszonylag gyors szülés volt, egy éjszakát vajúdott a gyerekkel. Csak annyit látott az apróságból, hogy hosszú kezű, hosszú lábú kis vakarcs, a csípőjén egy őszibarack-forma barnás anyajegy volt, pont olyan, mint Toncsié. Nem tették a hasára, nem ő adott neki nevet. Örökbefogadó szülei már várták odakint, az ő kezükbe tették a visító, bebugyolált kisdedet.

*

        Toncsi egy hónap múlva ott ült az iskolapadban, minden erejével arra koncentrálva, hogy a felvételire és az érettségire minél több pontot gyűjtsön össze.

A jogi egyetem utolsó évében már Falussy Tibor gyűrűs menyasszonya volt, mert ugye, aki az egyetem alatt nem talál párt, annak később igen nehéz a foglalt kollégái között. Nem volt nagy szerelem, inkább olyan barátságféle, ésszel választották egymást. Antónia az esküvő után felvette a férje nevét, próbálta kitörölni az emlékeiből azt a régi kis Ábrahám Toncsit. Többé-kevésbé sikerült is. Csak a férje nem értette sehogyan sem, miért nem akar gyereket a felesége? A válásnak is ez volt az oka, Tibor mindenáron családot szeretett volna.

Antónia egyedül maradt a megosztott vagyon jelentős részével. Idejét, a munkája mellett, barátnői társaságával, és utazgatással töltötte ki. A következő évben, az ötvenedik születésnapja alkalmából egy olasz körutazásra készült, ajándékként, saját magának.

*

        Ákos inkább lemondott a tervezett pihenőről, amikor az autópálya mellett megpillantotta szülővárosa előjelző tábláját. Az órájára nézve látta, van még ideje Budapestre érni. A városka piacánál megállt, vett egy csokor virágot.

̶   Ákoskám   ̶   szaladt felé egy nénike   ̶   ezer éve nem láttalak!   ̶   És a magas fiatalember derekát átölelte egy csöpp öregasszony, Mari néni, a szomszéd utcából.  ̶   De örülnének anyádék, hogy itt vagy!  ̶   törölte meg a meghatódottságtól könnyes szemét.

Ákos megpuszilgatta a nénikét:  ̶   Sietek, Mari néném, kilencre Pesten kell lennem!  ̶

Szeme végigcirógatta a régi utcákat, ahol a gyerekkorát töltötte, az iskolát, a régi házat, amiben már más lakott. A temetőben nem kellett keresnie a sírt, amikor csak tehette, látogatta kedves szülei nyughelyét.  ̶   Segítsetek,  ̶   szakadt ki száján a sóhaj, mintha hallanák  ̶   olyan egyedül vagyok!

Beletette a vázába a csokrot, majd megsimogatta a sírkövet, mintha őket simogatná, a két kedves embert, aki őt felnevelte, szeretgette. Sohasem érezte úgy, hogy csak a nevelőszülei lennének, édes volt a számára mindkét ember, ahogy ő is nekik.

Nehéz szívvel indult a kocsi felé, hogy még beérjen a reggeli csúcs előtt a tárgyalásra. Előtte még az ügyvédjével is szeretett volna pár szót váltani.

*

        Antónia megigazgatta a zöld, pliszírozott nyakkendőt a taláron, majd gyorsan belenézett az aktába. Felperes: Légrádiné Varga Sarolta, Budapest, alperes: Légrádi Ákos, Budapest. A lakcím még azonos. Aktatáskáját felkapva indult a tárgyalásra.

A tárgyalóterem előtt már ott toporgott egy magas, vékony fiatalember, az ügyfele. A bemutatkozásnál Ákos meglepődött, barátjától csak annyit tudott:  ̶   Majd szólok a Falussy Tóninak, jó ügyvéd, biztosan elvállal téged!  ̶   Ezek szerint a Tóni név egy nőt takar!

Az ügyvédnő egy pillanattal tovább szorította a meleg férfikezet, mint ahogy illendő lett volna. Tekintetét zavartan fordította el a mélybarna szemek pillantása elől.  ̶   Mi ez? Állj, hiszen ügyfél!  ̶   korholta magát gondolatban. Aztán egy pár perccel később már doktor Falussy Antónia vonult be a tárgyalóterembe, végezni a munkáját, ahogy szokta.

A felperes egy fiatal, harmincas évei elején járó nő volt, látszott rajta a bánat, ahogy Ákoson is. De kölcsönösen kimondták a békéltető bíró kérdésére: nem kívánják visszavonni a keresetüket, házasságuk végérvényesen megromlott, igen, válni szeretnének. Mennyire más volt ez az igen, mint a tizenkét évvel ezelőtti, azon a boldog napon! Az „örökké”, a „szeretlek”, a „csak te” most megtaposva hevert a lábuk előtt.

Antónia nem emlékezett ilyen bánatra a saját válópere idejéből, szinte megkönnyebbülés volt, amikor Tiborral véget ért rutinszerű házasságuk. Talán, ha született volna gyerekük, aki miatt érdemes lett volna együtt maradni… Most jutott csak eszébe, hogy talán mégis kellett volna egy gyerek. Elhessegette a gondolatot, munka van!

A tárgyalás után behívta az ügyfelét az irodájába, közölte vele, hogy a következőre nem kell hazajönnie, végezze csak a munkáját, majd ő képviseli, semmi bonyodalom nem várható. Majd megadta a számlaszámát, ahová a férfi az ügyvédi költséget utalhatja.

Talárját gondosan vállfára akasztotta, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve meghívta Ákost egy kávéra, a bíróság büféjébe. Többet hallgattak, mint beszélgettek, de valami különös csend feszült kettejük közé. Ákos kicsit zavarodottan figyelte magát: ő és egy idősebb nő? Ugyan! Igaz, csinos, vonzó, de ő még csak harminchárom, a nő pedig úgy ötven elé járhat… Csak egy kávé, és ennyi!   ̶   nyugtatta magát, ami sikerült is, meg nem is.

Barátjánál kipihente az út fáradalmait, a válóper okozta feszültséget nem sikerült, de legalább úgy indult vissza, hogy eleget aludt. Várta Stuttgart, a munka, a monotónia. Meg az egyedüllét.

*

        az ut

Gyorsan elrepült az év, Antónia késő tavasszal készült a születésnapi olasz útra. A május még ideális, nincs az az elviselhetetlen kánikula, ami lehetetlenné teszi a városokban a sétát, a kis, félreeső utcák felfedezését. Imádott a sikátorokban barangolni, olyan helyeken, amit turisták csak ritkán látogattak. Ruháit úgy válogatta össze, hogy kényelmesen, de változatosan tudjon öltözködni az úton. Nem szerette a felesleges kacatokkal megtömött bőröndöket.

Bécsből indult a busz, odáig a saját kocsijával ment. Jobban szerette a külföldi irodák kínálatait, mindig jobb helyeken foglaltak szállást, mint a magyarok. Jól beszélte a német nyelvet, az idegen társaságot pedig kihívásnak, külön élménynek tartotta. Legalább itthon nem arról beszélnek, hová is megy megint, egyedül.

A hatalmas, panorámás busz már ott állt az utazási iroda parkolójában, csomagtartói nyitva. A gépkocsivezető lehajolva rakosgatta be az utasok csomagjait, míg azok helyeiket foglalták el a kényelmes luxusjárműben. Letette a bőröndjeit, már éppen az utaskísérőt akarta megszólítani, mikor a sofőr felegyenesedett, hogy elvegyen a sok közül egy újabb pakkot.

̶   Ákos, Légrádi Ákos!  ̶   bukott ki belőle a kiáltás, amikor felismerte régi ügyfelét.  ̶   Hogy kerül maga ide?  ̶   kérdezte meglepetten.

̶   Meguntam az építkezés monotóniáját, hát kerestem egy változatosabb munkát!  ̶   mosolygott rá a férfi, míg Antónia a kezét nyújtotta üdvözlésre.

Megint az a bizsergő, semmihez sem fogható érzés árasztotta el a nőt, ami az első találkozásukkor. De most nem ügyfélként állt vele szemben a fiatalember, hát hagyta magán eluralkodni.

A buszban a jobb oldalon, a második sorban ült, egyedül, ahogy szerette. A visszapillantó tükörben éppen Ákos arca látszott, volt alkalma sokszor odapillantani. A férfi is gyakran nézett a tükörbe, de Antónia nem tudta eldönteni, hogy ez a vezetés miatt, vagy őmiatta van-e? Az sem volt számára világos, vajon a másik mit is lát ilyenkor? Ez csak akkor derülne ki, ha egyszer ő lenne ott, abban az ülésben.

Élvezte a busz ringását, néha-néha el is bóbiskolt a hosszú úton. Ákos remekül vezetett, semmi kapkodás, fékezgetés, simán, egyenletesen falta a kilométereket a hatalmas járgány. Antónia félálomban még látta a férfi barna, hullámos tincseit, majd lassan átsiklott az álom birodalmába. Álmában valami kincset talált, rejtegette, dugdosta. De ismeretlenek jöttek, kitépték a kezéből, hiába kapott utána. Könnyes szemmel ébredt, siratva elveszett kincsét.

 

Előbb Velence, aztán Firenze, majd Róma volt az úti cél. Ákos sokszor szegődött az asszony mellé, alkalmi idegenvezetőnek. Elvitte olyan helyekre, ahová turista soha be sem tette a lábát. Hasonló volt az érdeklődésük, együtt csodálták a kis, eldugott kapualjak remekműveit, melyek egyik katalógusban sem voltak feltüntetve. Reggelinél, vacsoránál egy asztalhoz ültek, mindketten tejjel, édesítés nélkül itták a kávét. Sokat beszélgettek, Antónia csodálkozott, honnan tud ennyi mindent a férfi? Nem gondolta volna, hogy egy egyszerű gépkocsivezető ilyen tudással rendelkezik. Ákos elmesélte, hogy eredetileg magyar-történelem szakos tanárként diplomázott, a honvédségnél szerzett hivatásos jogosítványt. Aztán úgy hozta az élet, mégis a gépkocsivezető szakmából remélte anyagi helyzetének javulását, és ahogy sokan mások, ő is külföldre ment dolgozni. Tanárként ezt nem tehette, de a dolgos sofőrre mindig szükség volt valahol, idegenben. A többit már, mint ügyvédje, tudja. Azóta is odakint maradt, néha, a gyerekeket látogatni hazament, de Bécs mellett bérelt egy kis garzont, ott próbálta újrakezdeni az életét. Egyedül él, még nem áll készen másik kapcsolatra. A nő ezt nagyon is értette, csak nehogy túlságosan megszokja, tanácsolta neki, mert úgy marad! Saját magát hozta fel példaként, lám, a válás után eltelt években sem keresett magának társat!

Repültek a napok, Róma szépségeire két napjuk volt, ebből az egyik délután szabad program. Ákos felvetette az utasoknak, hogy nagyon szívesen leviszi őket a város közelében a tengerpartra, hátha van valakinek kedve megmártózni a nyár eleji tengerben. A társaság fele igent mondott, így hát elindultak egy eldugott kis szabadstrand felé, amit Ákos már jól ismert korábbi útjairól. Sem turisták, sem helybéliek nem voltak még ilyen korán a Tirrén-tenger partján. A bokrok és a busz takarásában bújtak bele fürdőruháikba, öltözőkabin híján. A nap melegen sütött, elindultak a víz felé, Ákos felvezetésével.

 

Antónia megdermedt. Ákos fürdőruhás alakjából nem látott mást, csak azt a kerek foltot a csípőjén, éppen ott, ahol neki is volt egy ugyanilyen. Keze ösztönösen feljebb rángatta a bikini alsót, nehogy a többiek meglássák az árulkodó anyajegyet.

 

Ábrahám Toncsi ugrott volna a fiú nyakába, sírva, csókolgatva, de doktor Falussy Antónia határozottan megtiltotta neki. És ő volt a nagyobb hatalom, ahogy akkor régen is.

Még akkor éjszaka kivitette magát taxival a reptérre, jegyet váltott az első Bécsbe induló gépre. A szálloda recepcióján egy rövid üzenetet hagyott az utaskísérőnek, miszerint sürgős családi ügyben el kellett utaznia, sajnálja, nem tudja folytatni az utat.

 

Ákos másnap értetlenül nézte az üres helyet a második sorban, és nem tudta felfogni, mi is ez a hatalmas veszteség-érzés megint, ott, a mellkasában, amit Nápoly szépsége sem tudott feloldani.

 

 

 

 

 

Kategória: Novella | Címke: , , , , | Szerző: Tóth Gyöngyi | Közvetlen link a könyvjelzőbe.
Tóth Gyöngyi

Tóth Gyöngyi névjegye

"Későn talált meg a múzsa" írtam egyik versemben. Vagy talán én bújtam el előle a munkámba, a hétköznapokba? Még ez is lehet. Egyszer aztán rám talált, úgy életem harmadik harmada körül. /Bár ezt csak utólag lehet pontosítani./ Azóta a toll és a papír mindig a kezem ügyében van. Írok, rendületlenül. 2012-13-ban elvégeztem az Írói alapozó tanfolyamot is, hogy ne csak "hályogkovács módjára" műveljem ezt a szép művészeti ágat Azóta már két kötetem is megjelent, az első, A suttogó 2014-ben, a második, a Szívzűr 2016-ban. Remélem, hogy verseimmel, novelláimmal elértem a közönségemet, akik között minden korosztály, és mindkét nem megtalálható. A könyvbemutatóim, és a visszajelzések ezt igazolják. Talán csak a gyerekekhez nem szóltam eddig, de ami késik, nem múlik! Örülök, hogy a "Mimind" olvasóihoz is eljutnak a soraim!

3 hozzászólás a(z) “ANYAJEGY” bejegyzéshez

    • Hát igen – lehetett volna happy end… lehetett volna? A szerzőnek erősebb a realitás-érzéke, mint a hollywoodi megoldásra törekvése. Van sajnos életre szóló (réssz? jó?) döntés. Köszönjük a figyelmedet, a hozzászólásodat!

    • Elegáns írás – bár a közepénél már felsejlett a zárópoén. Tartottam a durvább befejezéstől, így viszont tetszik.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.