Adjunk szépségajándékot a világnak – interjú Hunter Robertsszel

Nekem a szépségOnnan lehet megismerni, hogy körülötte vibrálni kezd a levegő, ahol van, ott mozgásba lendülnek a dolgok. Lelkipásztor és coach, elhivatottan hisz benne, hogy mi nők valamennyien a nőiesség egy különleges arcát képviseljük. Számára az a siker, ha meg tudja mutatni nekünk jelen életünk mennyországát. Hunter Roberts a beszélgetőtársam.

English version of the interview:
http://www.egeszsegtukor.hu/mimind/divine-feminine-a-gift-of-beauty-to-the-world/

M.G. Mindig irigyeltem, hogy az amerikaiak olyan bátran, konvencióktól mentesen választanak nevet az újszülötteknek. A te neved, Hunter (jelentése: Vadász) a görög Artemist, vagy a római Dianát idézi, aki többek között a vadászat istennője, de például a várandós asszonyok védelmezője is volt. Hogyan illetek össze – te és a neved?

HUNTER: A kérdés telibe talált, mivel a Hunter valójában nem a születésemkor kapott, első keresztnevem. Wendynek hívtak, ahogy a Pán Péter kislány-főszereplőjét, aki elkísérte az elveszett fiúkat Seholországba, hogy ott pótolja számukra a mamát. Az életem közepén, túl egy váláson, határozottan úgy éreztem, hogy kinőttem ezt a nevet – soha többé nem akartam elveszett fiúk anya-pótléka lenni. A Hunter, mint keresztnév tehát az én választásom – ez édesanyám családi neve. Jó választásnak tűnt, mert különleges, erőteljes és titokzatos. És az anyai családi örökségem egy darabja.
Az, hogy a Vadászó Artemisz a görög mitológia szűz istennője, egy kicsit elbizonytalanított. De azután megtudtam, hogy „szűz” jelzővel illettek akkoriban minden olyan nőt, aki nem házasságban él, önálló. Ez tetszett. Önálló vagyok, felelek magamért egyszer és mindenkorra.

Hunter Roberts

M. G.: Miután személyesen találkoztam veled, leszögezhetem: nagyon szép nő vagy. És rögtön eszembe is jut, hogy az ilyesfajta kijelentésekkel az azonos neműek között milyen óvatosan bánunk. Van egy történetem erről: amikor 14 éves korunkban a barátnőmet magammal vittem nyaralni a dédnagyanyámhoz, aki akkor a hetvenes éveiben járt, Vera barátnőm már az első este rajongva megdicsérte nagyanyám szép hosszú, de vékony, ősz hajfonatát, melyet kontyba tekerve hordott. Én kicsit féltékeny is voltam, kicsit tapintatlannak is éreztem ezt a lelkesedést, nagyanyám viszont örült neki és azonnal a szívébe zárta – bár nem csak emiatt – a barátnőmet. Szükségünk van elismerésre nőtársainktól? S vajon elég őszinték vagyunk?

H: Köszönöm Gabi. A nőiség egyik igazi adományának érzem, hogy képesek vagyunk csodálni és magasztalni egymás szépségét és erejét.

A világnak több szépségre van szüksége. Nem kell versengenünk vagy lenyomni a másikat.

Mindnyájan a Női Teremtés részei vagyunk. Mintha egyetlen hatalmas csiszolt gyémánt sok apró felülete lenne mindegyikünk. Mindegyikünk a Nőiesség egyik arca, vagy mondhatnánk úgy: egyik íze. Hiszek benne, hogy a nők bátoríthatják egymást abban, hogy (ki)fejlesszék és kifejezzék azt az egyedülálló felületet vagy ízt, mely csak őket jelenti és melyet mint szépségajándékot adhatnak a világnak. A világnak több szépségre van szüksége. Nem kell versengenünk vagy lenyomni a másikat. A maga egyéni módján mindegyikünk különleges – mint egy kert sokféle virága. Ahhoz, hogy teljes szépségünkben pompázzunk, szükségünk van egymás éltető erejére.


Tavaly rendeztem egy összejövetelt, melyre csak nő-vendégeket hívtam. Megkértem mindegyiküket, hogy hozzanak magukkal egy olyan virágot, ami akár a „márkajelzésük” lehetne, saját nőiességük szimbóluma. Az összes virágunkat összekötöttük egy gyönyörű, sokszínű, pompás csokorba, az díszítette az asztalunkat. Hát ilyenek lehetnek a nők együtt.

M. G.: Mióta élsz Magyarországon, és mivel foglalkozol itt?

 H: Két éve, 2011 tavaszán érkeztem, írni akartam és új, friss perspektívából rálátni a dolgokra. Lassanként ráébredtem – és életem során ez már másodszor történt meg – hogy a lelkem európai. Ezért hát egy gyors elhatározással úgy döntöttem, maradok. Az Egyesült Államokban a tulajdonaim nagy részét eladtam, a többi pedig Budapestre hajózott. Jó néhányan úgy vélték, hogy ez őrültség. Nem volt itt munkám, nem volt szerelmem és nem volt határozott tervem sem. De a szívem elégedett volt, a lelkemet pedig táplálta a kultúrának az a gazdag forrása, amire itt ráleltem. A praktikus döntések helyett végül a lelki békém és a boldogságom mellett tettem le a voksot. Azóta sem bántam meg. Aki többet szeretnél tudni erről a döntésről, a folyamatról, elolvashatja a múlt őszi bejegyzésemben, itt: http://www.huffingtonpost.com/w-hunter-roberts/taking-life-risks_b_1078164.html

A „Swedenborgi” protestáns felekezet felszentelt lelkipásztora vagyok. Létrehoztam egy falak nélküli közösséget, hogy különféle módokon szolgálhassam az embereknek azokat a spirituális szükségleteit, melyek a templomok falain kívül merülnek fel. Ilyenek például a spirituális tanácsadás és coaching, esküvői szertartások, tanítás, írás, műhelymunkák, vacsorák és szalonok rendezése.

Más szavakkal: annyi közösségi, szépségteremtő, valamint lelki, illetve társadalmi értelemben vett regeneráló együttlét létrehozásában veszek részt, amennyiben csak tudok.

Az emberi lélek őrzése a feladatom – de nem úgy, ahogy ezt általában értik. Nem a halál utáni pokoltól féltem a lelküket, inkább azt látom, hogy sokan a jelen életükben élik meg a poklot. Elesettek, szánnivalók, dühösek, félnek… apránként fecsérlik el halhatatlan lelküket olyasmikre, melyek nem boldogítják őket.

A mennyország valójában a lélek állapota: a szívben lakozik, és a miénk lehet, ha a félelem és mohóság helyett a szeretetet és az igazságot választjuk. Tehát így is megfogalmazhatnám a feladatomat: megkísérlem, hogy megmutassam az embereknek a jelen életünk mennyországát.

M. G.: Sok és sokféle emberrel vagy kapcsolatban, sok a tapasztalatod. Szerinted a köztünk lévő különbségek vagy inkább a hasonlóságok dominálnak?

 H: A kettő kombinációja, ami azzá tesz minket, akik vagyunk, a világot pedig egy izgalmas hellyé. Sajnos hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a közöttünk lévő különbség azt jelenti, hogy egyikünknek igaza van, a másiknak meg nem. Márpedig ez nincs így: ezek a különbségek tesznek egyedivé minket. Mindnyájan különleges adomány birtokában születünk, melyet életünk során fejlesztünk, hogy önmagunk, az Úr és a világ hasznára legyen.

De különbségeink ellenére valamilyen módon – ahogy azt Harry Stack Sullivan, pszichiáter megfogalmazta – „Mindnyájan emberek vagyunk inkább, mint bármi mások”. Vagyis mindnyájunknak emberi erényei, gyarlóságai, szükségletei és szokásai vannak. Ételre, szállásra, szeretetre és értelemre van szükségünk. Meg kell tanulnunk együttérezni egymás ember mivoltával és a magunkéval.

M. G.: A hozzád fordulóknak – nevezhetjük őket pácienseknek? – vannak tipikusnak mondható problémái? És vannak olyanok, melyek inkább a nőket, és amelyek inkább a férfiakat érintik?

H: Ügyfeleim vannak, nem pácienseim, hiszen ők nem betegek, hanem olyan emberek, akik készen állnak rá, hogy megváltoztassák önmagukat, az életüket. Lehetséges, hogy falba ütköztek, vagy valamilyen átmeneti állapotban érzik magukat, melyet vagy ők, vagy rajtuk kívül álló okok teremtettek. Gyakran úgy érzik, hogy elvesztették az irányítást az életük felett, annak ellenére, hogy a saját döntéseik formálták az életüket. Azt hiszik, hogy egy fenyegető probléma billentette ki őket az egyensúlyukból. De igazából csak fejlődnek és változnak, és az a látszólagos veszély valójában egy látens lehetőség, amiben új érték rejtőzik. Ezt kell integrálniuk a személyiségükbe, hogy egésznek, teljesnek érezzék magukat.

Az alapvető emberi problémák azonosak a nőknél és a férfiaknál is. Szeretnénk, ha a többiek, akikkel kapcsolatba kerülünk, elismernének, respektálnának minket. Mindnyájan vágyunk rá, hogy jelentős dolgokat vigyünk véghez, melyek valamilyen módon változást hoznak az életben, ugye? Aztán szeretnénk egészségesek és fittek is lenni, hogy elegendő erőnk legyen a céljaink eléréséhez. Szeretnénk irányítani a saját életünket.
Az azonosságok ellenére mégis sokszor másfajta problémák, hiedelmek és szokások akadályozzák a férfiakat és megint mások gátolják a nőket abban, hogy elérjék a céljaikat.

Az azonosságok ellenére mégis sokszor másfajta problémák, hiedelmek és szokások akadályozzák a férfiakat és megint mások gátolják a nőket abban, hogy elérjék a céljaikat.

Például sok nő úgy gondolja, hogy a környezetében mindenki mást előtérbe kell helyeznie, mások igényeit kell teljesítenie, mielőtt magáról gondoskodna. Pedig ez fordítva van. Ha először is magadra vigyázol, – ahogyan a repülőgépek biztonsági utasítása előírja: „először a saját oxigén-maszkját vegye fel!” – akkor leszel képes adni a körülötted élő embereknek. Harag és kimerültség helyett örömmel és nyitott szívvel.

A vádaskodás és az önfeláldozás ahelyett, hogy szolgálná, megmérgezi a kapcsolatokat. Tehát a nő ügyfeleimnek azt tanítom, hogy éppen azokkal a viselkedési mintákkal szakítsanak, melyeket – szerintük – a kapcsolat érdekében működtetnek. Furcsa, de így van: akkor kezd majd igazán működni a kapcsolatuk.

A férfiak másként reagálnak, ha problémáik támadnak. Gyors megoldást szeretnének, egy receptet, ami meggyógyít minden kételyt és választ ad minden zavaró kérdésre.
Ők türelmetlenebbek, és a problémákat anélkül szeretnék megoldani, hogy odafigyelnének azokra a belső folyamatokra, melyek esetlegesen okai lehetnek a külső problémáknak. A férfi ügyfeleimet tehát megtanítom arra, hogy birtokolják a saját belső állapotukat, ahelyett hogy kivetítenék őket vagy másokat okolnának értük.

M. G.: A  MIMIND -en egyelőre nincs tanácsadó szolgáltatás, nem adunk konkrét problémákra választ, de hiszem, hogy a témák, melyekről írunk, és a feldolgozásuk módja segít, hogy jobban tájékozódjunk és jobban is érezzük magunkat a mindennapjainkban. Te, mint coach, aki a különböző élethelyzetekre többnyire személyesen „edzi” a klienseit, mit tudsz üzenni havonta egyszer a MIMIND felületén?

H: Nem pusztán a célszerű dolgok teszik széppé és érdekessé az életet, nem csak azok emelik a minőségét. Vegyük az ételt példának. Sokan nem szeretnének időt szakítani a főzésre és arra, hogy közösen leüljenek az étkezéshez. Úgy tekintenek az ételre, mint valami üzemanyagra, ami szükséges a túlélésre, de semmi több. Persze hogy az, de ugyanakkor sokkal több! A fast food nem csak tönkreteszi a testünket, de lassan kiéhezteti a lelkünket is. Egy kellemes étkezés kiváló társaságban, elgondolkodtató és kedélyes beszélgetéssel, éppúgy táplálja a lelket, ahogy a testet. Sőt, tanulmányok azt mutatják, hogy könnyebb számunkra az élelmiszer megemésztése, és jobban asszimiláljuk a tápanyagokat, ha lassan és jó társaságban eszünk. Képzeld csak el: egyszerűen csak amiatt, hogy a család együtt vacsorázik esténként, a gyerekek jobb jegyeket kapnak az iskolában!

A MIMIND-en a női lélek értékeiről szeretnék beszélni, arról, hogy mi fontos a mindennapi életben. A dolgokról, amiket a rohanásban elhanyagoltunk. Remélem, tudok segíteni a site látogatóinak abban, hogy rátaláljanak a mélységre, szépségre, életük jelentős dolgaira. Azt szeretném, hogy örömöt és büszkeséget jelentsen számukra a nőiességük. Azt szeretném, hogy tudják: van erő a feminin mivoltunkban, hogy vannak választásaik. A nőiesség nem passzív, hanem egy mély, mély erő, amit már majdnem elfelejtettünk, de ami most, a mi időnkben, rajtunk keresztül visszatér a világba.
Örülök, hogy csatlakozhatok a MIMIND-hez, köszönöm a meghívást!

 

 

 

 

2 hozzászólás a(z) “Adjunk szépségajándékot a világnak – interjú Hunter Robertsszel” bejegyzéshez

  1. Nagyon elgondolkodtató, érdekes interjú, egy különleges hölggyel akiről először éppen a keresztneve alapján azt hittem – férfi…Gratulálok a szerzőnek, sajnos a mai felgyorsult, bulvárral átitatott világban kevés az ilyen elgondolkodtató cikk, interjú!

    • Kedves László, örülök, hogy tetszett a beszélgetés Hunterrel. És a férfiak gyakori problémamegoldó stratégiájáról, amiről beszél, mi a véleményed. Te másképp csinálod vagy hasonlóan? Üdv, MM

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.