„A végső gyönyör is megszökik” – Puskin fontos bűnei

Molnár Gabriella - Vers, reggelireTatjana, az Anyegin hősnője maga a szépség, finomság és méltóság. Ezt a csodaképet egy minden rosszra kapható, kurvákkal és orgiákkal teli életet élő költő alkotta: Puskin.

 …A földön senki sincsen,

kinek lekötném szívemet,

Ezt így rendelte fenn az Isten…

Tied szívem, téged szeret!

 

Így szólaltatja meg a szerelmet valló Tatjánát a költő, akinek hősies kiállását, romantikus férfiasságát csodálhatjuk más verseiben – bár ma már inkább tartjuk értéknek azt, amit az orosz hétköznapokról, emberekről és szokásokról versbe foglalt. (Nem véletlenül nevezi Belinszkij “az orosz élet enciklopédiájának” az Anyegint)

Amit viszont Titkos naplójában írt meg, az igencsak megrázóan felesel a romantikus pátosszal. Puskin maga is vonakodva, pironkodva veti papírra élete utolsó másfél évének (1836-37) erkölcsi vívódásokkal tűzdelt erotikus kalandjait, de megteszi, mert mint mondja, „bűneim, tévedéseim és gyötrelmeim túl fontosak ahhoz, hogy kimaradjanak életem emlékművéből.” A szöveg pedig a szemünk előtt válik borsos, időnként pornográf részletességű leírásból egyre inkább egy ösztönei, vágyai, kényszerei és magasztos ideái bonyolult szövevényében vergődő ember utolsó napjainak dokumentumává. Ahogy olvasom, mintha fizikailag is érezném a romantika oly kedvelt fordulatát: megérint a végzet szele. Puskin utolsó leírt sorainak egyike – egy önmagához intézett kérdés – is arról a dilemmáról tanúskodik, ami a házasember büszke birtoklási vágya, és a szertelen, szabályokat csak a költészetben ismerő művész szenvedélyei között feszül:

„Lehet, hogy azért teszem kockára az életemet, hogy folytassam családi életem, melyben oly sok a gond és olyan kevés az izgalom, nem pedig azért, hogy szabadon áradhassanak szenvedélyeim, melyeknek életemet szenteltem.”

Az örök dicsőséget az orosz költői nyelv megteremtésével, főként elbeszélő költeményeivel és drámáival szerezte meg magának, most azonban versei közt kutattam, hátha megtalálom azt a hangot, azt a témát, ami romantikus lírájában is leleplezi a Titkos napló férfiját, aki a női nemet gyakorta a női nemi szervvel azonosította – igaz, mindkettőt határtalan imádatáról és tiszteletéről biztosította. Nem, nem az a cél, hogy rossz színben tüntessem fel a költőt – ki vagyok én hozzá képest, hogy egyáltalán ilyesmit megkísérelhetnék? A glóriája ragyog – legföljebb az emberi vonásokat gazdagíthatom, ha megérteni próbálom hétköznapi életének motívumait.

Puskin

A versek gyönyörűek, mélák, érzelmesek, ábrándosak, távoliak. De találtam egyet, melyben érzem azt a hangot, elcsípem a szemléletnek azt a kegyetlenségét, mely a nőt letépni való virágszálnak tartja – kevésbé költőien: egyszer használatos, majd eldobni való csecsebecsének. Milyen beszédesek a költők (férfiak!)„rossz nőkre” alkalmazott jelzői: „rongy”, „cafat” – mintha mind valami elhasznált, kidobandó matériára vonatkozna. Pedig hát élő, érző emberekről van szó!

A rózsa

 Látod, mivé lett

e rózsaszál?

Hajnalban éledt,

s nem rózsa már.

Latolni kár,

hogy lám, ez így van,

a zsenge báj

s a mámor illan.

Hervadni fáj.

Mondd neki: „Szánlak!”

S vidulj a nyárnak

liliomán.

(fordította: Kócsvay Margit)

Igen, fáj, ha elmúlt valami szép –ebben tökéletesen egyetérthetünk a költővel. De ha mögé gondoljuk, hogy – a Titkos naplóból szerzett tudásunk szerint – éppen olyan ember borong a zsenge báj, az érintetlenség elmúltán, akinek a nőkkel való viszonyában mindennapos gyakorlata, hogy használttá, s ezzel értéktelenné nyilvánítsa az egykori szépet, akkor akár föl is háborodhatunk a képmutatáson, a kettős mércén. Szánlak – mondja a nagyvonalú „felhasználó”, s a rózsa júniusából továbblép a liliom júliusába, hátha ott is talál élvezni és szétdúlni valót.
Legszebb szerelmes verseiben is feltűnik az önvád féktelensége miatt, de a romantikus lírában mindez éterivé finomul – csak naplója soraiból jövünk rá, hogy  milyen kegyetlen szenvedély és az örök üresség miatti valódi szenvedés bújik meg a költői jelzők mögött:


Ne faggass, ne kutasd, ami már nincs tovább,
hogy mint merültem el bánatban, élvezetben.

s el is borzadsz talán… megrémít a szerelmem.
Talán örökre… Ó, kedvesem, remegek,
hogy a végső gyönyör is megszökik előlem.
Veszélyes titkokat ne csikarj ki belőlem:
ma szerelmes vagyok, ma boldog lehetek.

(Barátnőm, por lepi a tűnt évek nyomát – Eörsi István fordítása)

Puskin erkölcse is álszent, bár akkor általános volt: rettenetesen féltékeny világszép feleségére, (ez a szinte őrületig fokozódó indulat kergeti bele a halálához vezető konfliktusba is), ő azonban különböző körülményekre és mentségekre hivatkozva folyamatosan és változatos módokon csalja az asszonyt. Az egyik elmélete a korai házasságról szól, bár neki volt ideje kiélvezni ifjúságát, hisz 31 évesen vette el a 19 éves Natalja Goncsarovát. A házasságot önmaga számára „a züllés és az unalom mágikus ellenszerének” szánja, számításai azonban nem válnak valóra.

(Ha korán házasodsz)… „akkor a vágy megszokásból adódó gyengülése nem fog meglepni, sem elszomorítani az évek múlásával….. Minél több nő kegyeit élvezted agglegényként, annál nagyobb áldozatot követel tőled a házasság. Nagyon kell szeretned a feleségedet ahhoz, hogy ez az áldozat ne legyen terhes. Ez az áldozat a büntetés az illegális kefélésért. Azt hittem, ha szeretőket tartok, elkerülhetem a büntetést. De ilyenkor a családi élet, mely férj és feleség kölcsönös tiszteletén alapszik, elkerülhetetlenül darabjaira hullik szét.”

A világirodalom egyik csodájának, az Anyeginnek szerzője tehát tökéletesen tisztában van vele, hogy hitvallásával és erkölcsi meggyőződésével ellentétben cselekszik, de azzal, is, hogy nem képes másként tenni. A házasságtörés bűnéről így ír:

„Vérmérsékletem miatt képtelen vagyok megállni. Mindent a végletekig hajtok, és a végletesség ezen az úton önpusztításhoz vezet.”

Ezt az értékrendet persze nem kérhetjük számon csupán csak a költőn. Carszkoje Szelóban, a cár közelében az élet, melyet ez a függelmi rendszerben élő, úri csapat él, meglehetősen laza erkölcsű. I. Miklós, a cár, hűbérúri jogaival élve szexuális szolgáltatásokra tartott igényt a nemesek leányai és feleségei részéről.
Natasa, Puskin felesége elismert szépség volt, a cár lánykorában is szívesen megkóstolta volna. Ahogy a napló szerint férjének bevallotta, egy báli estén Miklós magánbeszélgetésre rendelte a tizenhat éves lányt, fölhúzta szoknyáját, de egyéb nem történt, mert megzavarták őket.
Ez az ártatlannak is minősíthető közjátéknak azonban folytatása is volt Natasa férjes asszony korában. Erre úgy jött rá Puskin, hogy amikor egyszer a feleségét az aktus egy bizonyos módon való folytatására kérte, a nő állítólag így kiáltott fel:

„Ó, az én Miklósom! – nevetett, de azonnal rájött, hogy elszólta magát.

– Milyen Miklós?! – ordítottam…

Esküdözni kezdett, hogy hűséges hozzám, és bevallotta, hogy a cár megparancsolta (…….), és megígérte, hogy nem kér ennél többet. Szerinte ezzel nem csalta meg a feleségét, és N.-t is sikerült meggyőznie, hogy ha ezt megteszi neki, azzal még ő sem csalja meg a férjét.

A költő indulatában azonnal a cárhoz akart rohanni, de szerencsére csak másnap találkozhatott vele, s akkor arról értesítette, hogy tud mindent, s talán legjobb lenne, ha az uralkodó megölné őt. Egyszersmind értesítette tervéről, hogy párbajra hívja Dantest, a pétervári társaság huszonöt éves szeladonját, aki vagy csak udvarolt Natasának, vagy szeretőjévé is tette őt, miközben feleségül vette testvérét, Katyerinát (aki Natasa másik nővérével egyetemben Puskin szeretője is volt- ó idők, ó erkölcsök!). Alig háromhetes házasok, amikor Puskin kihívásának engedve Dantes a végzetes párbajt vívja a költővel.

Puskin minden nőt birtokolni akar, de nem tűri a birtokháborítást senki részéről – és végletes indulatai folyamatos fenyegetést jelentenek még Miklósra is. A találgatások szerint a cár – amint ezt „deus ex machina” számos esetben megtette – megakadályozhatta volna a tiltott párbajt, melyet többnyire éppen ebben a reményben jelentettek be így előre – hogy a becsület mellett azért az élet is megmaradjon.
De Mikós küldönce nem ért oda. Puskin haslövést kap, Natasa huszonöt évesen, négy gyerekkel özvegyen marad. (S ahogy Szendrey Júlia, ő sem elégszik meg a „nemzet özvegye” kitüntető címmel, hanem újraházasodik).
Oroszország pedig egy zsenivel lett szegényebb. Egy olyan poétával, aki a világirodalom talán legfinomabb női szerelmi vallomását öntötte versbe Tatjána levelében, s akit néha nehéz azonosítanunk azzal az emberrel, aki durva szókimondással ír a szerelmi aktusról.

Van azonban más olvasata is a Titkos naplónak. Puskint kortársai közül sokan őrültnek tartották. Halálvágya, a halál és az aktus közötti összefüggések elméleti boncolgatása azonban inkább súlyos depresszióról tanúskodik. Írja is, hogy van, aki elég bátor megölni magát, ő ezt inkább Dantesra bízza, aki maga is „olyan szép, mint a (halál) angyala.”
Tragikus és egyben profán morálfilozófiával a halált keresi a szeretkezésben is – olyan pótléknak tartva, „melyet isten a többszörös halál lehetősége helyett adott az embernek.” Az életben kielégíthetetlen költő a halálban keresi a kielégülést – csak remélhetjük, hogy ez megadatott neki.

 

 

3 hozzászólás a(z) “„A végső gyönyör is megszökik” – Puskin fontos bűnei” bejegyzéshez

  1. Kedves Gabriella!
    Írásod mindjárt John Berger regényéhez kalauzolt. A Korunk festőjének 128. oldalán elmélkedik – Alba hercegnő exhumálása ürügyén – az alkotás és a személyes viszonyok összefüggéseinek realitásáról. Véleményedre kíváncsian
    Sneé Péter

    • Ez bonyolult kérdés, el kell rajta gondolkodnom, hogy a lábukon megálló példákat hozzak. Köszönöm a hozzászólásodat, Péter, és örülök, hogy itt látlak! Jelentkezem! Molnár Gabi

  2. Nagyon nyomasztó lehetett így élni, legfeljebb az alkotás enyhíthette a nyomást? Vagy az sem? Nagyon érdekes, jó, h megírtad.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.