Már nem emlékszem az első napra, olyan rég volt. Talán nálam is haptákban álltak a ceruzák, és úgy vigyáztam rájuk, mint a szemem fényére. Talán én is órák hosszát szagolgattam az első radírgumit, és arról áhítoztam, bárcsak ehető lenne. Az is lehet, hogy nekem is kipucolta édesapám a cipőket, mint ahogy én is pucoltam reggel Gusztiét, és talán ő is belesuttogta aranylapát füleimbe, hogy sok szerencsét a nagybetűs élethez. Én mindenesetre így tettem. Amúgy most az óra klattyogását hallgatom, és arra gondolok, hogy Guszti hamarosan betoppan. Látom magam előtt az izgága tekintetet. Érzem a díjnyertes élménybeszámoló sistergését. Várom az első nap kirobbanó örömét.
Az idő nem sokáig vakarja a hátam, mert a lépcsők máris táncot járnak, ahogy két kis cipő végigkopog rajtuk. Ma biztosan új rekordot döntünk. Három lépcső per ugrás, ha jól számolom. Az ajtó akkorát csattan, hogy legszívesebben dühös lennék, de meglátom Guszti óriási szemeit, és az ajtó máris nem számít. Ez az első nap, ne felejtsük el! Apa, Apa! Ugye van itthon liszt és víz és tojás és ábécészaggató? A kérdést gyorsan felszürcsölöm, és félre is nyelem, amint értelmezni próbálom. Gusztikám! Mit is szeretnél pontosan? A kérdés most is irdatlan sebességgel pattan hozzám, de kifinomult reflexszel megcsípem. Liszt? Van. Víz? Van. Tojás? Remélem, hogy belül is az, hiszen legalább két hetes.

Kiderül, hogy Guszti nyerte meg az első nap bónusz ajándékát, ami állítólag arról szól, hogy készítsük el odahaza a nagybetűs ábécét, még hozzá tésztából!

Hogy miből? Csak most fogtam fel a feladat jelentőségét. Még jó apa, hogy te mindenhez értesz, nem igaz! Ha nem ekkora lenne a vigyor előttem, mint amit Guszti produkál, akkor isten bizony lehúznám magam a lehúzón. De nem teszem, hanem inkább köténybe ugrok és bemosakszom a mutatványhoz. Guszti persze minden mozdulatot kopíroz, olyan tökéletesen, hogy még szemöldökállásunkat is összeegyezteti.

Az asztalon púpban áll a liszt, melynek nagy része egy erre vendégeskedő orkán hatására rajtam landol. Az orkán véletlenül Guszti szájából érkezik, de ő rögtön megmagyarázza. Apa, ez a mai időjárás teljesen kiszámíthatatlan, az iskolában hallottam. Most már ezt is tudom, és azt is, hogy nagyon nehéz dolog négy kézzel tojást feltörni. Nem tudom, hogy csináltuk, de a fehérjéből valahogy sárgája lett, a sárgájából pedig fehérje. Guszti szerint a világítás oka, és rázza a fejét, hogy nekem ezt biztosan nem tanította meg az Imi bácsi. Végül is igaza van, mert amikor én már a ceruzát koptattam, akkor Imi bácsi a körmét rágta javában. De ezt csak halkan jegyzem meg.

Guszti könyékig a tésztában, az én könyökömön pedig tészta jön ki. Hirtelen beugrik az érzés, hogy türelmes is tudok lenni, ezért most türelmes vagyok. Higgadtan nyújtok, Guszti alászinkronizál, én tovább nyújtok, Guszti lelkesen csipeget, és közli, hogy a tészta finom. Mély lélegzetet veszek, még lelki szemeimet is kinyitom, hogy jobban lássam a finálét. A kés lassan megmozdul a kezemben, ide-oda kacskaringózik, megszületik az első betű. Kissé csálé, de formai követelményekről nem volt szó. Guszti engedélyt ad a folytatásra, és ettől úgy begyorsulok, hogy csak na. Azon kapom magam hirtelen, hogy már az utolsó betű is rám kacsint. Guszti elégedetten bólogat. Az ábécé elkészült, ami legalább piros pontot érdemel. Legalább!

Éppen megérkezik anya is, és én már félig kihúzom magam, hogy bemutassam a remekművet, amikor felcsendül a nap kérdése: Drágám, lemennél a boltba betűtésztáért? Holnapra kell Gusztinak! Hogy ez nekem miért nem jutott eszembe? A válasz igazán egyszerű. Mert ilyen a nagybetűs élet.