Életünk tele van hétköznapi hazugságokkal. De mi történik, ha egy olyan emberrel élünk együtt, aki soha nem hazudik? Aki sem kimondani, sem elfogadni nem képes nem igaz dolgokat? A tizenöt éves Christopher ilyen ember. És a világ, melynek ebben a különös esetben hozzá kell alkalmazkodnia, nem lesz ettől rosszabb. Sőt.
Aki – mint én – nem olvasta Mark Haddon sikerkönyvét, az tapasztalni fogja, hogy a folyamat így, fordítva is működik: miután a Centrál Színház előadásán megelevenedve látjuk a történetet, elkezd nagyon érdekelni A kutya különös esete az éjszakában „papírformája” is.
Az ellenfényben éppen hogy hétköznapiságunkat láthatjuk élesebben, annak minden ellentmondásával, kisstílű megalkuvásával.
Kovács Krisztián – Christopher szerepében (fotó: Rick Zsófi)
A fiú. Aki nem tudja elhessegetni a valóság zavaró tényeit. Nem tudja elfogadni, hogy egyszer csak nincs a kutya, akit szeretett. Hogy egyszer csak van az anya, aki már nincs (vele) egy ideje. Hogy nem az van, amit mondanak… És keresi a valós tényeket – nem csak a matematikában, hanem az életben is. Aki autista – de nem ez a lényege.
Az anya: Aki nem tudja elfogadni, hogy nem lehet „igazi” anya. Bújós, dédelgetős, gyerekével büszkélkedős. De azt sem tudja elfogadni, hogy elhagyta a gyerekét.
Pokorny Lia az anya szerepében (A kutya különös esete…, fotó Rick Zsófi)
A szomszédok, akik szeretnék, ha nem tudnának-látnának semmit. De azért azt is szeretik, ha mindenről tudnak.
A hivatalos emberek, akik megzavarodnak, ha az ő rendszerükön kívül más rendszerek működnek és nem sikerül mindent belegyömöszölni az aktákba.
A fejlesztő pedagógus, aki itt szinte tökéletes – tanítani kéne az ilyet.
Az Egerek és emberektől Peter Shaffer Equusáig sok színpadi sikerdarab magja a „különös ember”, aki kovásza a felgyorsult időnek-cselekménynek, ami a színház sűrítő művészetének úgy kell, mint egy falat kenyér. De sosem szabad azt hinnünk, hogy ezek a darabok az extremitásról szólnak. Az ellenfényben éppen hogy hétköznapiságunkat láthatjuk élesebben, annak minden ellentmondásával, kisstílű megalkuvásával. Ebben a darabban például azt, hogy egy rejtély kibogozása hogyan vezet el egy csomó más titok megfejtéséhez is. Hogy mindez hitelesen történjék, ahhoz elengedhetetlen, hogy ne csak egyetlen szereplő – a különleges – emelkedjen ki, hanem súlya, minősége legyen a többieknek is. Ez különös arányérzéket kíván a rendezőtől, a művészektől.
A kapcsolat apa és fiú között – Kovács Krisztián és Scherer Péter A kutya különös esete… egy jelenetében (fotó Rick Zsófi)
A Centrál előadásában minden figura jól kidolgozott egyéni teljesítmény, a ritmus, a stílus mégis csapatmunkát mutat, elhinném a résztvevőknek, hogy a szívük is egy ütemre dobban – s ez mindenképpen az előadást kézben tartó, de az egyéni alkotói szabadságot ezek szerint mindenkinek biztosító rendező, Puskás Tamás érdeme. Scherer Péter az apa szerepében különlegesen nehéz és hálátlan feladatot old meg. Ő a kísérője Christopher mindennapjainak, ő az állandóság, a háttér, aki nem tárgya semmiféle vágynak, akit nem kísért már illúzió, s akit, mint a drámai vétség elkövetőjét, akár hibáztathatnánk. Annyi súly van rajta, hogy csak csodáljuk, hogy nem zökken ki a természetességből, hogy nem lesz egyetlen pillanatra sem hatásvadász, nem játszik áldozatot. De ugyanilyen eszköztelenül egyénített Pokorny Lia is, az anya, akit szintén nem érintenek meg melodramatikus felhangok és a tanárnőt alakító Szilágyi Csenge. Kovács Krisztián pedig Christopher szerepében egyszerűen nem játszik. Csak van. Átlényegül, azonosul, bennünk nézőkben azt a tökéletes illúziót hozva éltre, hogy így és csak így történhetnek körülötte a dolgok, olyan erővel képviseli önmagát, belső világának igazát. Létezésével külön valóságot alkot, mely éppen az ő létezésétől hiteles.
Kovács Krisztián pedig Christopher szerepében átlényegül, azonosul, bennünk nézőkben azt a tökéletes illúziót hozva éltre, hogy így és csak így történhetnek körülötte a dolgok.
Amitől még különösen jó ez az előadás, az a Takács Lilla alkotta színpadi látvány. Akár egy könyv, mint tárgy is ihlethette, ahogy – int egy leporellóban – nyitható-csukható, folyvást újat mutató háttérfalak bontakoznak ki a szemünk előtt, melyekből ajtók nyílnak a színpad mélye felé, s elmés kiegészítőkkel a színpadtérbe is benyúlnak használati tárgyak, bútorok – a hátteret háromdimenziós díszletté alakítva.
Mindenkinek ajánlom az előadást, aki egy izgalmas, fordulatos, mélyen emberi történetet akar látni. Különösen hasznos megnézni a tizenéveseknek, közösségeiknek, hogy néznék és beszélgethessenek a benne felvetett kérdésekről együtt, a „semmi emberi nem idegen tőlem” terentiusi gondolatának jegyében. A szemforgató felnőtt világgal szembeni sok kételyüket lesz módjuk így megfogalmazni.