A FÉNY

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Használható térképük nem volt. Még egy hazug, hamis turistatérképük sem, abból a fajtából, melyről a térképészek gondosan kihagytak minden lényegeset, ami használható információt nyújtott volna az ellenséges hírszerzésnek. Nagyon kellett sietniük, mikor összekapkodták azt a keveset, amit hátizsákban magukkal vihettek. Ferinek jutott eszébe, hogy térkép is kellene, lekapta a középiskolai földrajzi atlaszát a polcról. Miközben órákig zötykölődtek az éjszakában a leponyvázott teherautó platóján, zseblámpájával világítva megkereste benne Magyarországot. Színes, két oldalra kiterjedő térkép volt, minden megye más színben pompázott, a megyehatárok pirosan kacskaringóztak, de vajmi kevés települést tüntetett fel. Vas megyében szinte csak a városokat. A határ túloldalán, Ausztriában még kevesebbet.

A hallgatag sofőr kitűnően ismerte a mellékutakat, földutakat, erdei nyiladékokat, melyeken haladva el lehetett kerülni a településeket, ahol fennakadhattak volna katonai ellenőrző pontokon.  Himbálózva, döcögve közelítettek a határ felé, leoltott lámpákkal. Csak a frissen esett hó derengő visszfénye segítette a tájékozódást. A sötétszürke Csepel teherautó beleolvadt az éjszakába. A két lány elől ült a sofőrfülkében, csendben voltak, kapaszkodtak. Feri és Misi is ezt tette a hideg, sötét raktérben. Ők onnan ki se láttak.

Hosszú idő múlva a kocsi megállt. A sofőr leállította a motort, annyit szólt, hogy csssss, és a szája elé emelte az ujját. Letekerte az ablakot, és kifelé fülelt az éjszakába. Semmi sem hallatszott, se motorzúgás, semmi.

– Eddig jöhettem – suttogta. – Szálljunk ki. Csendesen – tette hozzá. Kiszállt, puhán leugrott, óvatosan, zajtalanul behajtotta az ajtót. Suttogva szólt a fiúknak is, felemelte hátul a ponyvát. A motorház mellett csoportosultak, ami meleget és dízelolajszagot árasztott.

Ritkás, fiatal erdő szélső fáinál álltak. A földút jobbra kanyarodott az erdő szélén.  Előttük lankás, nyílt, havas mező húzódott nyugat felé. Néhány apró fény látszott a távolban. A sofőr szeméhez emelte a nyakában lógó katonai látcsövet, és gondosan, figyelmesen végigpásztázta a terepet. Aztán suttogva közölte a tudnivalókat.

– Vagy kétszázötven-háromszáz méterre van a határ. Jobbra van egy őrtorony, de csak a körvonalát lehet látni. Azok a fények, ott szemben, már Ausztriában vannak. Az ott Schachendorf, a magyar neve Csajta. Balra, a magyar oldalon Bucsu község van, jobbra meg Bozsok. Nektek innen egyenesen, merőlegesen kell mennetek lefelé a mezőn. Ott fut egy földút, a határral párhuzamosan, mögötte a nyomsáv. A nyomsáv után közvetlenül húzódik a határ, ami szögesdrót, de ott le van bontva. Tulajdonképpen az Arany-patak innenső partja a határ. Itt egy száz-százötven méteres szakaszon azonban átjön Ausztria a patakon, látni fogjátok, a kerítés beljebb húzódik. Itt kell átmennetek. A patak ott már osztrák területen fut. Hát, át kell gázolni rajta, de sekély, legfeljebb térdig ér. Ha átértetek, balra tartsatok, Schachendorf talán hatszáz méter, látni fogjátok a Gasthaus fényeit. Ott menekültként fogadnak, enni, inni adnak, megpihenhettek

Figyelmesen hallgatták. Aztán Feri szólalt meg.

–   Köszönjük, Józsi bácsi. Ha sikerül átjutnunk, kérem, mondja meg édesanyámnak, hogy minden rendben.

– Megmondom. No, induljatok. Nagyon csöndesen, ne beszéljetek, ne is suttogjatok. És ne egy csoportban menjetek, szóródjatok jól szét. Az az irány – suttogta a sofőr, és mutatta kinyújtott karral. Aztán kezet fogott mindenkivel.

Nekivágtak a havas mezőnek, laza láncot alkotva, egymástól 8-10 méter távolságra. A hó nem volt mély, és alatta füves volt a talaj, nem volt nehezen járható. Óvatosan lépkedtek, emelték a lábukat, hogy a lépések se okozzanak zajt. Megszokták a sötétséget, egymást is jól látták, sötét foltok voltak a havas mezőn. A csajtai vendégfogadó fényei hívogatóan csillogtak, ahogy közeledtek a határhoz. Elérték a földutat, a határkerítés oszlopai fekete felkiáltójelekként meredtek az égre.

Ebben a pillanatban vakító, erős fénysugár csapott rájuk, jobbról, a magas őrtoronyból. A fény ide-oda cikázott, megkereste mind a négyüket, majd állva maradt Ferin.

– Állj! Állj, vagy lövök! Kezeket fel! – üvöltötte egy rekedt hang egy kézibeszélőből. Feri mozdulatlanná dermedt, a fény szinte odaszögezte. Felemelte a karját. Behunyta a szemét. Hallotta, amint Misi és a lányok átrohannak a nyomsávon, a lebontott drótkerítésen, majd a csobogást is, ahogy a patakon átgázoltak. Ugyanakkor csizmák dobogó lépéseit is hallotta, amint két határőr őfeléje futott.

– Hát már itt vannak – gondolta. – Újra itt vannak. A határőrök, a zöld ÁVH.

Géppisztolysorozat dörgött, az őrtoronyból a levegőbe lőttek.Feri elfordította a fejét a fényszóró vakító sugarából, kinyitotta a szemét és balra nézett.
A schachendorfi Gasthaus barátságos fényei derűsen világítottak, elérhetetlen, csillagászati távolságban.

 

 

 

 

 

 

 

Kategória: Emléktáj | Szerző: Sinóros-Szabó György | Közvetlen link a könyvjelzőbe.
Sinóros-Szabó György

Sinóros-Szabó György névjegye

SINÓROS-SZABÓ GYÖRGY BEMUTATKOZÁS Nem készültem író-félének. Tanult szakmám, hivatásom szerint festőművészként, díszlet- és berendezéstervezőként éltem, dolgoztam, de írtam is egész életemben. Nyugdíjasként egyre inkább az írás válik számomra a fő kifejezési eszközzé. A MIMIND-ben ehhez nagy segítséget kapok hivatásos irodalmár patrónánktól, és kedves író, költő barátaimtól. 2016. tavaszán megjelent első, háborús gyermekkori emlékeimről írt elbeszélés-kötetem. A következő kötet novellái is elkészültek, ezek az ötvenes évek megélt eseményeit dolgozzák fel. Újabban verseket is írok, és angol, amerikai költőket fordítok. Jó pár elbeszélésem van napjainkban felmerülő témákról is. Ezekből is szeretnék közreadni ezen a fórumon. Jó lenne, ha egy nap nem 24, de legalább 48 órából állna...

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.