A délolasz, ahol tud, segít – magyar anyák délolasz útinaplója

8., azaz utolsó előtti rész

Híveim, akik olvassátok ezt az útinaplót!

Lassan lecseng a délolasz nyaralás, hiszen egy hete már dolgozom, ezért kerekítem a történetünket a vége fele.

Először is tartozom a hazaúttal a Cozze/Hányás/Fekete kagyló nevű strandról. A Train Timetable Italy nevű alkalmazást mindenképp javaslom letölteni a telefonra, ha a délolasz kalandos utazást választjátok a nyáron, ez ugyanis sokat segít a vonatok menetrendjére vonatkozóan. Egyszerű, érthető, és működik. Sose adott rossz információt.

8buszmegálloBari utolsó előtti

A buszok viszont – ahogy többször említettem – teljesen zavarosan közlekednek. Egy városban több társaság fordul elő, és nekünk úgy tűnt, hogy csak véletlenek összjátékaként sikerülhet a megfelelő időben és helyen a megfelelő buszt megtalálni. Hiába mutogatja mindenki, hogy innen vagy onnan lehet visszajutni a strandról a városba, nem jön BUSZ, vagy nem AZ a busz jön, vagy NEM busz jön, hanem autó, de neki semmi köze a tömegközlekedéshez.

Nem megyek bele a részletekbe, esetünkben nem AZ a busz jött, így aztán ültünk Flórával egy kerítés tövében, ezúttal már buszjeggyel fölszerelkezve, este hétkor. Szerencsére, ahogy említettem is, itt nincsenek rossz vendéglátóhelyek, így egy sörrel, meg egy szelet pizzával vigasztaltuk magunkat és vártuk a jó buszt. Gyerekek jöttek, helyes kiskamaszok. Angollal kevert olasz nyelven próbáltak valamit magyarázni, sopánkodtak, csóválták a fejüket, nem lettünk okosabbak. De láthatóan segíteni akartak, és ez egy újabb fontos dolog, amit a délolaszokról tudni kell, hogy tényleg nagyon segítőkészek. Észreveszik, ha bajban vagy, nem néznek át rajtad, empatikus, érző emberek, még ha nem is mindig túláradóan kedvesek. Nem smúzolnak, nem mosolyognak egyfolytában, sőt kiosztanak a nyelvükön, mégis azt érzed, figyelnek rád és gondoskodnak rólad.

Cigarettát például úgy vettünk, hogy megkérdeztünk egyik este egy dohányzó brigádot az utcán: ilyenkor hol lehet cigit venni. Első értelmezésük az, hogy bizonyára lejmolunk, és megkínálnak kedvesen. Aztán megértik, hogy nekünk egy egész doboz kellene, és akkor ők el is kísérnek bennünket egy dohányboltig, ha már olaszul nem értünk. Nem ránk tapadva, nem molesztálva, de mégis terelgetve az üzlet fele vonul a kis csapat utánunk. Ilyet csak filmekben lát az ember, tényleg. De teljesen veszélytelenek. Mint ahogy azok a pasik is, akik naphosszat ülnek kinn az utcán, a templom lépcsőjén, a kávézó teraszán, a padokon, meg hokedliken. Ülnek és beszélgetnek. Megnézik a csinos magyar anyákat, de nem szólnak be, maximum az elismerő „bellissimát” hallod a hátad mögött. Mi meg elgondolkozunk, miért érnek ennyire rá egész nap ezek a férfiak?

Szóval buszmegálló. Este 7 után. Ezúttal is megérkezett az őrangyal: poros, romautóval fékezett mellettünk egy házaspár. A kiszálló hölgy kedvesen nézett ránk, ezért megkérdeztem, hogy tényleg abban a buszmegállóban ülünk-e, ahova a Molába tartó busz megáll egyszer, a távoli jövőben?

A következő történt: Nő tud angolul, és azt mondja angolul, hogy rögtön megnézi az információs táblát. Megnézi a táblát, fogja a fejét, morog valamit, vakarja a kontyát, majd beszáll az autóba, a férje mellé. Beszélgetnek. Ordítoznak. Mutogatnak. Mi meg ülünk a kerítésnél egykedvűen. Valószínűnek tűnik, hogy a nő el akar vinni bennünket, de a pasi hevesen ellenáll. Mondjuk, meg is értem, mert ott, a kerítés tövében szétfolyva nem lehettünk valami bizalomgerjesztő látvány. Ordítozás folytatódik, szerintem verekedtek is. Majd a nő kiszáll a kocsiból, és rácseszi a férjére az ajtót. Bumm! „Ha nem vagy hajlandó ezeket a szerencsétleneket elvinni, akkor itt maradok én is, faszfej!” – nagyjából ezt mondhatta, mert a pasi megenyhült. A nő határozottan beterelt bennünket a kocsiba, a pasi megnyugodott, mert közelebbről nem voltunk annyira ijesztők, és elvittek bennünket vissza, Mola di Bariba.
joBari8 étteremFlora

Az utolsó estére búcsúestét terveztek a magyar anyák, zenével, tánccal, iszogatással, eszegetéssel. Volt egy teljesen buta gondolatunk, hogy salsázni fogunk valami klassz kis tavernában, de hát ugye a salsa az spanyol, Mola meg kisváros, és nem turistaközpont, úgyhogy zenére, táncra nem rendezkedett be egyik vendéglős sem, minek, mikor anélkül is megy a bolt, hála a honfitársaknak északról, akik halat enni jönnek a halászokhoz. Mi is fogyasztottunk friss kardhalat, polipot, tintahalat, szardíniát, meg a jóisten tudja, még milyen tengeri herkentyűt, amit Molán kb. harmadáron lehet megkóstolni, mint mondjuk Monopoliban vagy Ostuniban. Például a polipom, zöldséggel együtt öt euró volt. Ugyanez Monopoliban 16 meg 18. A számlához itt jön még szervízdíj, amit személyre szabnak, és átlagosan kettő eurót kérnek el a felszolgálásért fejenként. Szóval ez azért magas ár az öteurós halhoz képest.

Bari8Kaja

Azt a mondatot pedig felejtsétek el, hogy „külön szeretnénk fizetni”. Ez szerintük hülyeség, ennek sehol sem örülnek, majd ti elosztjátok a fogyasztásotokat, ők biztos, hogy nem variálnak a számolgatással. Egyébként az étel mindenhol friss és finom, a délolasz konyha sosem okozott csalódást. És elképesztő a tisztaság az éttermekben! Ropogósra keményített abroszok, saját kerámiatálak, bögrék és kancsók, s az étlapra ráírják, ha valamiből véletlenül fagyasztott van csak készleten.

Bari 8 2csaj

Kedveseim, egy utolsó bejegyzés van még hátra, pár nap múlva olvashatjátok. Most Buena Notte!

Kategória: Útilap | Címke: , , , | Szerző: Török Zsuzsa Gyöngy | Közvetlen link a könyvjelzőbe.
Török Zsuzsa Gyöngy

Török Zsuzsa Gyöngy névjegye

Független újságíró vagyok, még a pályán, de nem tudom, holnap is kellek-e? Rádiós, televíziós múlt után most írok. Napilapba: tudósításokat, interjúkat. A Kisalföld mellett a Klubrádiónak is dolgozom. És ha sikerül egy percnél hosszabban kibámulnom az ablakon, még az ihlet is elkap, olyankor novellák születnek, regény készül. 2016. december

Egy hozzászólás a(z) “A délolasz, ahol tud, segít – magyar anyák délolasz útinaplója” bejegyzéshez

Hozzászólás a(z) Sinóros-Szabó György bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé.