Hirdetés
Testvérféltékenység

Testvérféltékenység

Olvasónk a testvérféltékenységgel kapcsolatban írt szerkesztőségünknek. Kérdéseire Dr. Piczkó Katalin pszichiáter válaszolt.

Hirdetés
Hirdetés

Tisztelt Szerkesztőség!

Két gyermekünk van, egy 11 éves kisfiú és egy 8 éves leány. Kiskoruktól kezdve rettenetesen sokat veszekednek, versengenek egymással. Azt gondolom, hogy Pétert maximálisan felkészítettük kishúga érkezésére, mégis érkezése pillanatától féltékeny volt rá, nem is nagyon mertük kettesben hagyni őket. Veszekedésük gyakran verekedésbe torkollik. Nem tudom, természetes-e ez.

Mit tehetnék?

Kedves Olvasónk!

Amikor megszületik az első gyermek, a kis jövevény a család, az édesanya figyelmének középpontjába kerül. A születés után édesanya és gyermeke között oly szoros közelség, szimbiózis alakul ki, hogy a csecsemő nem is érzi magát külön lénynek, egyfajta egységérzése van édesanyjával. E paradicsomi állapotból csak 7-8 hónapos kora körül kezd önmagára eszmélni, amikor elkezdődik a leválás folyamata.

A csecsemő lassanként ráébred saját elkülönültségére, megérzi, hogy valójában egyedül van a világban - ébredezni kezd benne a mindnyájunkban lappangó kozmikus magányérzet. Ekkor már sírva fakad, ha édesanyja kimegy a szobából, mert ezáltal fenyegetve érzi biztonságát, hiányolja a melegséget, az intimitást, bizonytalanná válik, hogy megkaphatja-e még azt, s ha igen, mikor.

Ebben a korban az elsőszülött gyermek általában még egyedül birtokolja a család, és különösen édesanyja figyelmét, szinte kizárólag ő kapja meg a szeretetet, melegséget, az anya nyújtotta biztonságot.

A második gyermek születésekor ez az idilli állapot felborul, újra kell osztani a szerepeket. Ilyenkor a kisebbik gyerek előnyösebb helyzetben van, hiszen ő már beleszületik abba az állapotba, hogy alkalmazkodnia kell másokhoz, hogy osztozkodnia szükséges a fizikai és lelki "javakon". Az elsőszülött számára azonban ez egy új, szokatlan helyzet, amelyben felborulnak az addig biztosnak hitt szabályok.

TestvérféltékenységRáadásul megfigyelések szerint az első gyerek gyakran gátlásosabb, míg a második oldottabb, könnyedebb. Ennek részben az az oka, hogy az első gyermek érkezésekor az anyuka is tanulja még a szerepét, az azzal járó mozdulatokat, készségeket. A második gyereknél már gyakorlott "anya", rengeteg tapasztalattal, amelyekre támaszkodva könnyedebben tudja kezelni a felmerülő problémákat.

Ebből ered, hogy bár a szülők igyekeznek minél jobban felkészíteni első gyermeküket testvére érkezésére, az új jövevény mégis vegyes érzelmeket kelthet benne. Saját gyermekeim esetében is tapasztaltam ilyet: a nagyobbik a terhesség alatt várta, simogatta leendő húgát, beszélt hozzá, mégis, a kórházba vonuláskor sírva fakadt: "mami, mégsem akarom, hogy kijöjjön".

TestvérféltékenységA szerepekből adódóan azután ez a rivalizálás kiterjedhet, s a tétje immáron nem csupán az anya, vagy a szülők figyelme lehet, hanem a közösen birtokolt egyéb javak, vagyis például a játékok, könyvek, netán az, hogy egy cselekedetet ki végzett el előbb, ki látta meg hamarabb a mezőn a pillangót, kinek sikerült előbb a labdát berúgnia a kapuba.

A testvérek közötti rivalizálás nagyon gyakran próbára teszi a szülők türelmét, azonban érdemes hangsúlyozni, hogy e folyamatnak számos pozitív hozadéka is van.

  • A gyermek énközpontúsága átalakul, hozzászokik ahhoz, hogy alkalmazkodnia kell másokhoz, osztozkodnia kell testvérével. E tapasztalatokat későbbi élete folyamán, más kapcsolatokban is jól fel tudja majd használni;

  • Szülei segítségével hatékony konfliktuskezelési stratégiákat sajátíthat el;

  • Fejlődik empatikus készsége, képes lesz megérteni és érezni a másikat.

Nagyon fontos a szülők megfelelő viszonyulása.

  • A gyermekek számára gyakorta mintaként szolgál szüleik viselkedése, saját konfliktusaikhoz való hozzáállása. Minél erőszakosabb eszközöket használnak a szülők, annál valószínűbb, hogy az efféle helyzeteket gyermekeik is hajlamosak lesznek agresszíven megoldani. Ugyanakkor, ha a szülők toleránsak, egyenrangúak és a kompromisszumot keresik, akkor gyermekeik is hajlamosabbak lesznek hasonló módon viselkedni.

  • Nem szerencsés, ha a szülő döntőbíróként ítélkezik és igazságot oszt, hiszen ítélete óhatatlanul szubjektív és relatív lesz, még nagyobb sértődést, törést okozva a gyerekekben. Jobb, ha a gyerekek maguk próbálják - természetesen a szülők segítő figyelmétől kísérve - megoldani a konfliktust.

  • Egy-egy konfliktushelyzet után érdemes kérdéseket feltenni a gyerekeknek arról, hogy szerintük mit érezhetett a másik, ő maga mit érez a helyzetében, melyek lehettek volna a szóba jöhető megoldások.

  • Fontos, hogy bízzunk gyermekeinkben. Higgyük el, hogy a megoldás bennük van, azt nem nekünk kell megmondanunk, hanem inkább segítenünk kell abban, hogy a beszélgetések során a felszínre kerüljön. Ebben segít, ha gyakran elbeszélgetünk velük, és rákérdezünk arra, milyen ötleteik, javaslataik vannak, ha meghallgatjuk a véleményüket arról, hogyan lehet olyan megállapodást találni, amelyben mindketten jól érzik magukat.

  • Végül, de nem utolsósorban, figyeljünk oda arra, hogy dicsérjük őket, és örüljünk a jó példának, ha sikerül egymással megegyezniük. A pozitív megerősítés hosszú távon mindenképpen segíti a mélyebb empátia kialakulását, a hatékony konfliktuskezelő stratégiák elsajátítását.

Dr. Piczkó Katalin, pszichiáter szakorvos

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Pirula Trend