Hirdetés
Prof. Dr. Langer Róbert: Hús-vér ember vagyok!

Prof. Dr. Langer Róbert: Hús-vér ember vagyok!

A Semmelweis Egyetem Transzplantációs és Sebészeti Klinikájának igazgatója délelőtt egy sajtótájékoztatón arról a sikeres műtétsorozatról számol be, amelynek köszönhetően egyetlen nap alatt három gyermek kapott új vesét. Délben velem beszélget, egy óra múlva telefoninterjút kell adnia, este pedig egy tévéműsorban nyilatkozik. Bármilyen helyzetben látom: pontos és visszafogott, minden allűrtől mentes. És még mindig csillog a szeme, ha a hivatásáról mesél

Hirdetés
Hirdetés

Édesapám álma is az volt, hogy orvos legyen, de sajnos nem válthatta valóra. Talán ez is motiválhatott engem, de ennél azért többről volt szó. Tizennégy éves koromban egyszerűen elhatároztam, hogy doktor leszek, és céltudatos emberként meg is valósítottam ezt a tervet. Az, hogy sportoltam, fontos háttere volt annak, hogy fizikailag és mentálisan egyaránt megterhelő szituációkban is a helyzet ura maradhassak. Sportolóként is akkor kell a legnagyobb teljesítményt nyújtani, amikor már fáradt az ember, amikor a legnagyobb a nyomás. Nagy adag önfegyelemre és kitartásra van szükség, éppúgy, mint az orvoslásban. Egyébként mindig is sebész akartam lenni.

Azt mondják, a sebészet egyfajta agresszivitást is igényel.

Biztosan%u2026 Mindenképpen gyors elhatározásokra van szükség, és erre valóban csak egy bizonyos személyiségtípus képes. Vannak olyan szituációk, amikor perceken belül el kell indulni egy úton, még akkor is, ha később esetleg az derül ki, hogy rossz döntést hoztam. Ezt a felelősséget csak kiegyensúlyozott háttérrel lehet elviselni. Hosszú tanulási folyamat, amíg ez kialakul. A feletteseknek is nagy szerepük van a fejlődésben, hogy felismerjék, mikor képes az ember egyedül is megtalálni a helyes megoldást egy-egy helyzetben.

Úgy tűnik, az ön főnökei sorra jól döntöttek. Ön fiatalon lett professzor és egy klinika igazgatója.

Igen, szerencsém volt. Azt hiszem, mindig jó időben voltam jó helyen. Hogy emlékeztessen arra, kinek mit köszönhetek, az igazgatói szobám falára hamarosan egy-egy fotó kerül fel a három legkedvesebb korábbi főnökömről. Az egyik Popik Ervin, aki a szakmai etikai-erkölcsi normák terén volt a tanítómesterem. Ma is ezek szerint élek. A második Perner Ferenc professzor, akitől a nagybetűs sebészetet tanultam. A harmadik az amerikai főnököm, Barry Kahan: hiszen három évet volt szerencsém Amerikában tölteni, ahol a sebészet mellett az oktatásba és a kutatásba is belekóstolhattam. Nagyszerű dolog csillogó szemű fiataloknak arról mesélni, ami a munkám, és amit ráadásul nagyon szeretek!

Jól érzi magát a jelenlegi pozíciójában?

Igen, teljes mértékben!

Még akkor is, ha ez azzal jár, hogy ennyi sajtótájékoztatón kell részt vennie, ennyi interjút kell adnia?

Ez semmi ahhoz képest, mint amikor hajnali háromkor csörög a telefon, és visszahívnak a műtőbe, mert sürgősen újra kell operálni egy beteget. Ilyenkor az ember otthagy csapot-papot, családot, mindent, és megy műteni.

Prof. Dr. Langer Róbert: Hús-vér ember vagyok!

Ahogy Selye János mondta: a stressz életben tart. Ez különösen igaz a transzplantációra, ami nagyon izgalmas terület! Interdiszciplináris szakma: a belgyógyászattól kezdve a nőgyógyászatig egy kicsit mindenhez értenünk kell, a pszichiátriáról nem is beszélve. Ráadásul transzplantációs sebésznek lenni folyamatos karbantartást igényel: a húsz évvel ezelőtti tudásommal ugyanis semmire sem mennék! Az olyan esetek pedig, mint amiről ma is beszámolhattunk, csodálatos sikerélményt jelentenek.

És a kudarcok?

Igen, időnként kudarcok is érnek. Senki sem szuperember, senki sem hibátlan. Mindennap látjuk a korlátainkat. Jön egy beteg, és kéri, hogy operáljam meg. Közben kiderül, hogy a rák már szétterjedt a testében. Furcsa érzés, hogy bár nem én okoztam a betegségét, nekem kell helyrehoznom. Meg is teszek mindent, de nem mindig sikerül. Soha nem szabad elfelejtenünk, hogy száz eredményes műtéttel a hátunk mögött is jöhet egy százegyedik, ami nem sikerül. A kulcsszó: az alázat. Nem vagyunk istenek, nem mi osztunk életet vagy halált.

Egy ismerősömet professzor úr operálta sérvvel. Meséli, hogy egy szombat délután arra ébredt, hogy ön farmerben ott áll az ágya mellett: bejött megnézni, hogy van.

Igen, van ugyan munkaidőm, de ezzel nem foglalkozom, ha a betegemről van szó, akinek nyomon követem a sorsát. Nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy egy jó mondattal rengeteget tehetek a gyógyulásért, egy rossz mondattal pedig akár depressziós hangulatba is taszíthatok egy beteget. Ezzel a hatalommal - én függőlegesen, ő vízszintesen - tudni kell élni, és nem visszaélni.

Ön nem az a tipikus "szórakozott professzor".

Fontos tudnunk, hogy éppen melyik "szerepünket játsszuk". Amikor például az ember nagyviziten vonul a "sleppel", az nem az a helyzet, amikor olyan vicceket megengedhet magának, amilyeneket a baráti körben esetleg igen. De egyébként én is hús-vér ember vagyok. Nem egy elefántcsonttoronyban élek, szeretek síelni és kajakozni, tévézek, zenét hallgatok, olvasok, vannak gyerekeim, mint másoknak.

Mesélne a családjáról?

Van egy csodálatos feleségem, akivel együtt végeztünk az egyetemen. Nélküle nem lehetnék az, aki vagyok. Húszévnyi házasság van már mögöttünk, és négy gyerekünk született. Ez ma már szinte talán nem is normális. De ez nem az én "problémám". A legidősebb gyermekem, a nagyfiam követ a szakmában: másodéves orvostanhallgató. A legkisebb fiam hároméves. Köztük pedig van két lány. Ez a nagyszerű család az, amit tudni kell értékelni. Nap mint nap.

Hirdetés
Hirdetés
Kapcsolódó írások
Hirdetés
Hirdetés
Pirula Trend