Hirdetés
Normális, ha megunkban beszélünk? Meddig?

Normális, ha megunkban beszélünk? Meddig?

Gyakran beszélünk magunkban? Nos, valószínűleg úgy gondoljuk, ez normális. De vajon mit gondolnak rólunk mások? Szerintük is normális?

Hirdetés
Hirdetés

Vajon sűrűn beszélnek magukban az emberek? Ha megkérdezzük magunkat vagy akár másokat - családtagokat, barátokat -, rá fogunk jönni, hogy a válasz egy határozott igen. Mindenki beszél magában, ha nem is gyakran, de bizonyos időszakokban biztosan. Az, hogy ezt tesszük, még nem egyenlő a mentális problémával!  Ha a „belső hang” súg valamit, az sem ezt jelenti. De ha mindenki beszél magában, miért is tulajdonítjuk egy ponton ezt őrületnek?

Miért beszélünk magunkban?

Valóban vannak időszakok, amikor szükségünk van rá, hogy „meghallgassuk magunkat” - hallgassunk a belső hangra. Lehetséges, hogy azért beszélünk magunkban, mert nálunk jobban senki sem ért meg bennünket - sok esetben pedig önbecsülésünket, magabiztosságunkat segíti elő. Ki ne hajtogatná magában egy fontos prezentáció előtt: „meg tudom csinálni, jó leszek!”?

Normális, ha megunkban beszélünk? Meddig?

Ez számunkra igazi lökést ad, hogy sikeresebben hajtsuk végre az előttünk álló feladatokat. Biztosítani magunkat arról, hogy „mi itt vagyunk magunknak”, igen lényeges - fontosabb, mint tudni, hogy mások is támogatnak minket. Ha magunkban beszélünk, sokkal jobban tudatába kerülünk saját képességeinknek.

Mégis, mikor jó?

Beszélünk magunkhoz és kérdéseket teszünk fel. Jó ez nekünk? Igen. Pozitív energiát jelent számunkra. Akkor is előnyös, ha egyedül vagyunk, magányosak vagyunk - megmagyarázunk magunknak dolgokat, elmondjuk, mi miért jó vagy nem jó. Szükséges, ha megerősíteni szeretnénk magunkat valamiben, vagy őszinte választ akarunk saját magunktól egy kérdésre. Vagyis, a magunkban beszélés jó, ha erősebbé és magabiztosabbá tesz minket! Ha azonban a magunkkal való beszélgetés negatív irányba visz - akár szociális, akár érzelmi értelemben -, már gondok vannak. A mentális probléma valahol itt kezdődik.

Mikor rossz, ha magunkban beszélünk?

Nos, ha túlságosan sok, vagy túlságosan látványos, ahogy magunkkal társalgunk, az nem jó jel. Ha magunkban beszélünk, az kicsit olyan, mint az imádkozás. Amikor imádkozunk, az köztünk és Isten között marad - más nem tud róla, de segít az imádkozónak erősebbé válni. Sok esetben a magány teszi, hogy valaki magában beszél. Aki magányos, sokszor nem is veszi ezt észre - nem látja, hogy viselkedése láthatóbb mások számára, mint ő hitte.

Vajon ebbe az „interakcióba”, ami saját magunkkal zajlik, bevonunk-e másokat, afféle „közönségként?” Mintha nekik csak az lenne a feladatuk, hogy minket hallgassanak? Vagy a saját magunkkal folytatott kommunikációnk talán már bennünket is zavar? Ha a válasz az utóbbi két kérdésre igen, akkor bizony baj van. Tudtuk-e, hogy a magunkkal társalgás az egyik fő jele a mentális betegségeknek, így például a skizofréniának? Ha úgy érezzük, magunkkal folytatott beszélgetéseink mentális instabilitást hoznak létre, illetve demotiválóak ránk nézve, ellenőrzés alatt kell tartanunk gondolatainkat! Ha ehhez szakember segítségére van szükségünk, ne halogassuk a találkozást.

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Pirula Trend