A hipochondria a szorongás egy olyan fajtája, amely az egészséggel kapcsolatos. A kezelése nem könnyű, hiszen a beteg tagadja, hogy problémája lenne. Honnantól számít valaki hipochondernek? Dr. Kohári György pszichoterapeutát kérdeztük....

A hipochondriánál lényeges motívum az egészséggel kapcsolatos szorongás. Egyes betegek attól félnek, hogy elkapnak valamilyen kórt: ez a betegség-szorongás. Mások pedig bizonyosak abban, hogy már meg is betegedtek: ekkor betegség-meggyőződésről beszélünk.

Általában a szorongást erősíti az, ha az adott veszély súlyos, és ha nagy eséllyel fordul elő. Csökkenti a szorongást, ha úgy érezzük, hogy meg tudunk küzdeni a lehetséges veszéllyel, vagy ha úgy gondoljuk, el tudunk menekülni előle. A hipochondria esetében erős a szorongás, hiszen a beteg a betegségeket veszélyesnek látja, amelyek nagy eséllyel bekövetkezhetnek. Nem igazán tud elmenekülni előlük, a velük való küzdelemben pedig gyakran alulmarad.

Nincs megnyugvás

Ha úgy érezzük, megbetegedtünk, orvoshoz megyünk. Az egészséges emberek megnyugvásra lelnek, ha egy-egy vizsgálat után negatív eredmény születik. A hipochonderek azonban néhány nap után ismét nyugtalankodni kezdenek, azt gondolják, nem sikerült a vizsgálat vagy elcserélték a leletet. Mindenesetre biztosak abban, hogy ők betegek, csak a vizsgálatok még nem mutatták ki. Ha fáj a gyomruk, úgy gondolják, hogy gyomorrákjuk van.

Az orvos általában kétféle viselkedési módot választhat, és egyik sem igazán jó. Ragaszkodhat a valós eredményekhez, bizonygathatja, hogy nincs szó valódi betegségről. Ebben az esetben a hipochonder előbb-utóbb összevész az orvossal, nem hisz neki, átverve érzi magát. Azonban a doktor dönthet úgy is, hogy belemegy a játékba, és újabb (költséges) vizsgálatokat rendel el, a beteg elképzelésének megfelelően. A hipochondert azonban az újabb negatív eredmények sem fogják igazán megnyugtatni…További lehetséges megoldás a panaszok valódi szinten, tehát lelki problémaként történő kezelése: ez a pszichoterápiás út.

Miért alakul ki?

Mint szakértőnk magyarázza, a hipochondria kialakulásának hátterében alapvetően háromféle gyerekkori kognitív modell (viselkedésminta) áll.

1. Gyerekhalál. Átlagos esetben egy gyerek sokáig nem szembesül a halállal, vagy ha igen, akkor az a tapasztalata, hogy csak az idős emberek halnak meg. Ha azonban valaki gyerekkorában egy másik gyerek halálával találkozik, az alapvetően rengeti meg a saját sebezhetetlenségébe, védettségébe vetett hitét. Ha ezt az élményt a szülők nem beszélik meg alaposan a gyerekkel, akkor az ezzel kapcsolatos szorongás beépülhet.

2. Betegeskedés. Ha a gyermek gyakran betegeskedik, akkor azt képzelheti, hogy a betegségek veszélyesek, ő gyenge, s bármikor elkaphat bármilyen kórt.

3. Öröklődés. Ha a családban előfordult olyan betegség, amely öröklődik, vagy legalábbis azt hisszük, hogy öröklődik, akkor könnyű azt képzelni, hogy majd velünk is előfordul ugyanez. Ha például az édesapa szívinfarktusban halt meg negyvenéves korában, akkor a fia esetleg harmincnyolc évesen aggódni kezd, figyeli önmagát, és kóros esetben hajlamos a legkisebb mellkasi fájdalmat is úgy értelmezni, mint a szívinfarktus kezdetét.

Miért marad fenn?

Bizonyos tényezők elősegítik azt, hogy a hipochondria fennmaradjon. Ilyen lehet, ha az orvosi magyarázat nem egyértelmű. A leletek is sokszor nehezen értelmezhetőek. Tudjuk, hogy a vizsgálati eredmények nem 100 százalékosan bizonyosak. Emiatt a beteg nem fogadja el a kedvező diagnózist, s úgy gondolja, rá pont a negatív verzió érvényes.

A rágódás kulcsmomentum. Egyre többször visszatér a gondolat egy-egy tünetet figyelve: ez nem ennek vagy amannak a komoly betegségnek a jele?

Ami a tájékozottságot illeti, két véglet jellemző a hipochonderekre. Vagy túl sok ismeretet halmoznak fel az adott betegséggel kapcsolatban, vagy teljesen tájékozatlanok, és emiatt téves következtetéseket vonnak le.

Baj van?

Vajon ki jön rá, hogy hipochondriáról lehet szó? Nem maga a beteg, ez szinte biztos. A családtagoknak, ismerősöknek kulcsszerepük van a felismerésben. Sajnos szinte bármit tesznek, az a szorongás felé tereli a beteget. Ha nem beszélnek a problémáról, az érintett úgy érzi, annyira súlyos a baj, hogy csak hallgatni lehet róla. Ha beszélnek róla, úgy érzi, a környezete elfogadja, hogy ő beteg.

Egy közeli hozzátartozó rábírhatja a beteget, hogy forduljon terapeutához, aki többféle módszerrel is segíthet: például speciális, pszichoterápiás elvek mellett vezetett beszélgetéssel, naplóíratással, tesztek, próbák elvégeztetésével, az önismeret fejlesztésével, az ismeretanyag bővítésével.

Gyógyszeres terápia is lehetséges, amelynek célja a szorongás csökkentése.

A kezelés hosszadalmas, több hónap is szükséges, ráadásul a beteg hajlamos a visszaesésre. A hipochonderrel nem könnyű együtt élni, de megpróbálhatunk neki segíteni úgy, hogy abba az irányba tereljük, hogy minél kevesebbet foglalkozzon a képzelt betegségével.

TESZT: CSAK KÉPZELED A BETEGSÉGET? TÖLTSD KI TESZTÜNKET!