Hirdetés
Hol a boldogság?

Hol a boldogság?

Hol a boldogság? Keleten vagy Nyugaton? A nyugati és a keleti ember boldogságkeresése alapvetően különbözik. Hol találjuk a valóban boldogabb embereket?

Hirdetés
Hirdetés

A nyugati ember boldogsága

  • A nyugati ember a boldogságot elsősorban saját énhatárainak kitágításában keresi. Ennek lehetőségei például a birtoklás, a bekebelezés. Annál fontosabbnak, erősebbnek érzi magát, minél nagyobb autója, háza, bankszámlája van.

Szintén egonövelő, saját énhatárainkat, önmagunkat kiszélesítő élmény lehet a hatalom, a karrier, a sikeresség megélése a társadalomban.

Hol a boldogság?

Egy másik lehetőség, ha párkapcsolatainkban a belőlünk hiányzónak vélt tulajdonságot a másikból szeretném "megkaparintani": ez óhatatlanul függősséghez vezet. Hiszen akkor csak a másikkal együtt élem meg teljes egésznek magam. Néhányunknál ezt a hiányzó biztonságérzetet a "nyájhoz", az egy csoporthoz való tartozás érzése helyettesítheti. Egyéb lehetőségünk a biztonságérzet megszerzésére például a hétköznapi rutinba való belemenekülés. Erich Fromm azt írja, hogy nem az a kérdés, hogy hogyan bolondulunk meg, hanem az, hogy - figyelembe véve az ember helyzetét a világban, elszigeteltségét, magányosságát, erőtlenségét - miért nem bolondulunk meg.

  • A nyugati ember megközelítésének másik jellemzője, hogy a boldogságot alapvetően külső tárgyakhoz köti (autó, ház, karrier). Márpedig, ha boldogságérzetünket ilyen dolgokhoz kapcsoljuk, akkor eleve része az élménynek az előbbiek elvesztésétől való félelem, szorongás.

  • A nyugati gondolkodásban a jó és a rossz ellentétpár. A boldogság a mennyország képe, az árnyék a rossz. A buddhizmusban a jó és rossz viszonya úgy viszonyul egymáshoz, mint ahogyan a naphoz a felhő. A napfény csodájának része az is, hogy időnként a felhő elhomályosítja a ragyogást. A boldogság része a megélt szenvedés.

  • A nyugati megélés általában pillanatnyi vagy legalábbis múlékony. A keleti keresés az abszolút boldogság megélésére, állandóságára törekszik. Amikor azt nem külső tárgyakban, hanem önmagamban találom meg.

  • A nyugatiaknál a boldogság általában valamilyen cselekvéshez, mozgáshoz, aktivitáshoz kötött. A keletieknél inkább nyugalomhoz, mozdulatlansághoz.

A keleti ember boldogsága

A keleti megközelítések közül a tibeti buddhizmus az, amiben konkrét egyenlőségjelet tesznek a buddhizmus és a boldogságkeresés közé. A dalai láma megfogalmazása szerint a buddhista gyakorlatok célja, hogy kielégítsük boldogság utáni vágyunkat. Erőteljes érzelmeink, vágyakozásaink nem juttathatnak mély, hosszan tartó boldogsághoz.

Hol a boldogság?

A kielégített vágy csak időleges elégedettséget okoz, az általa nyújtott öröm csak rövid ideig tart, hiszen utána újabb vágyak képződnek. Ha átadjuk magunkat vágyainknak, azok intenzitásukban növekedni fognak, egyre többet akarunk, egyre elégedetlenebbek leszünk. A vágy egyfajta nyugtalanság. A buddhizmus szerint vágyaink csak kivetítések, hamis illúziói a valóságnak. A folyamat a következőképpen zajlik: vonzódom valamihez, kivetítem, eltúlzom mértékét, sóvárgok utána, azonban megszerzésével csak pillanatnyi örömöt okozhatok magamnak, meg nem szerzésétől pedig szenvedek. Platón, ókori filozófus elmélete szerint csupán egy barlangban ülünk és nézzük az árnyakat, a hamis illúziókat (vágyakat) a falon.

Cikkünk a következő oldalon folytatódik!

A zen-buddhizmus szerint még a boldogság keresését is, a boldogság utáni vágyat is fel kell adnunk ahhoz, hogy valóban eljussunk hozzá. Az ehhez vezető utak is mások a buddhizmus különböző fajtáinál. Ami közös, az a cél, a megvilágosodás, az egység élményének elérése, kijutás a platóni barlangból, megszabadulás kivetített vágyainktól.

A tibeti buddhizmusban az utat különböző meditációs technikák jelentik. Ennek egy része gondolati szintű, például az "én" helyett a "mások" módszere, amikor az ember felméri azt, hogy pillanatnyi jó közérzete a környezetében levő sok-sok embertől függ. (Például azok a tárgyak, amelyek körülvesznek minket, más emberek munkája nyomán születtek.) A másik gondolati megközelítés, az ún. "hétszeres okság" módszere, mely szerint előző életeinkben - a buddhizmusban a lélekvándorlás az egyik alapgondolat - bárki, a körülöttünk élők közül lehetett valamelyik ősünk, rokonunk is.

Ez az elgondolás elvezet bennünket Jézus tanításához: "szeresd felebarátodat, mint tenmagadat." A valódi empátia az, mikor fölismerem másokban a saját arcomat és önmagamban a másikat. Ez megjelenik mind a buddhista, mind a keresztény és más vallások ideológiájában is.

Teilhart, keresztény filozófus például azt mondta: "az emberré válás vég nélküli elszakadást jelent: válás, lecserélés, elhagyás, búcsúvétel attól, amik már vagyunk, hogy azzá legyünk, amire rendeltetésünk szól. Mihelyt az ember fejlődési folyamatában megáll, kiköt, elakad abban, ami vagy aminek környezete, családja, munkatere kényelmes biztonságában lenni hiszi magát, abban a pillanatban halott! Ezért küld nekünk az Úr időről időre egy-egy újabb fájdalommal és szenvedéssel kapcsolatos kiszakítást... Nincs önismeret és nincs önmegvalósítás önmagunkról való lemondás, azaz szenvedés nélkül."

Szerinte az ember először hamis énjével azonosítja magát. Az igazi "én" nem adomány, nem a születéskor kapott "hozomány", hanem olyan valami, aminek lassan kell előbukkannia és kibontakoznia. Ha pillanatnyi énemmel azonosulok, akkor már nem élek, hanem elestem, bénult vagyok. Akkor nem növekszem, hanem ellenkezőleg, halódom. Ha viszont nem azonosulok mai magammal, akkor tudom, hogy tovább törekszem, tovább növök. Érzem, hogy élek és kiharcolom utamat, felülkerekedem az akadályokon, hogy elérjem életem igazi értelmét, amire meghívást kaptam.

Szüntelenül, kihagyás nélkül kell dolgoznom azon, hogy legyőzzem önmagam. Ez azt is jelenti, hogy elszakadok attól, amit birtokolok, amim már van. Aki azt hiszi, hogy a ruhásszekrénye tartalmával, a házával, bankbetétjével mérhető, az az ember csupán annyi, amije van. Ezért az elszakadás minden formája új lehetőség a személyiség kialakulására és továbbvezet a fölemelkedéshez, igazi személyiségünkhöz.

A keleti filozófiákban az egység élménye azt, hogy saját énem határait nem kitágítani szeretném, hanem alapvetően máshogy élem meg, mégpedig úgy, hogy ez a határ valójában nem létezik. (A szubjektív belső és az objektív külső közötti határ megszűnése.) Csúcspontja a szatori - a megvilágosodás - élménye, amelyhez fokozatosan juthat el az ember. From szerint ezt az élményt csecsemőkorunkban már megtapasztaljuk. Később idegenedik el az ember és éli át a szubjektumra és objektumra hasadás élményét, az én határainak kialakulását. A megvilágosodás visszatérés a csecsemőkorban már megélt egység állapotához. Ugyanez az Újtestamentumban is kifejeződik: "Bizony mondom néktek, aki nem úgy fogadja be isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen nem jut be abba."

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Pirula Trend