Hirdetés
Ha magam miatt nem is…

Ha magam miatt nem is…

„Hajoljon előre, könyököljön le az ágyra, most be fogok nyúlni a…” – mondja a köpcös főorvos, és mire megijedhetnék, vagy bármilyen zsigeri ellenállást fejthetnék ki, már készen is vagyunk. Egy pillanatra éreztem csak a jelenlétét, ahogy vazelines-kesztyűs ujjával megérintette a prosztatámat.

Hirdetés
Hirdetés

Felhúzom a nadrágom, lelépek az emelvényről, majd alkalmi urológusom közli velem a diagnózist: „A prosztatája körülbelül két kisdiónyi, némileg megnagyobbodott, ám mivel nem okoz panaszokat, és a PSA-értéke is normális, egyelőre semmi tennivalónk nincs. Egy-másfél év múlva jöjjön vissza az újabb kontrollvizsgálatra.”

„Inkább másfél, mint egy” – alkudozom vele magamban, és közben örülök a jó hírnek.

Ha magam miatt nem is…

 

Hogy kerültem én ide?

Miközben a rendelőintézet folyosóján várok a soromra, egy pillanatra belém villan, hogy most még elmehetnék, senki sem kiabálna utánam. Hiszen semmi bajom, nem kezelésre, hanem prevenciós céllal jöttem. Aztán eszembe jut a fogadalmam, a családomnak tett ígéretem, hogy a magam és az ő megnyugtatásuk érdekében ebben az évben elmegyek a fontosabb szűrővizsgálatokra. 49 éves vagyok, még éppen innen a kritikus korhatáron, viszont van három gyermekem, szeretném látni, ahogy felnőnek; egy fiatal feleségem, akit nem akarok arra kárhoztatni, hogy néhány év múlva ápolnia kelljen engem; az öröklött hajlamosító tényezők, anyám és apám daganatos betegségei; valamint azok a terveim, amiket hátralévő életemben még meg szeretnék valósítani.

A testem azt mondja, „semmi bajom”, miközben tudom, hogy a később krónikussá vagy akár végzetessé váló elváltozások sokszor alattomosan, észrevétlenül, ám ha időben észrevesszük őket, jó eséllyel megelőzhető a baj.

Újévi fogadalmat tettem (nem szokásom), így számon kérhető lettem, családfőként nem futamodhatok meg, példát kell mutatnom következetességből, akaraterőből. Ráadásul ezzel magamnak is ultimátumot adtam, nem halogathatok tovább.

A székletvér-, vizelet- és vérösszetétel-vizsgálat, a tüdőszűrés és a bőr(anyajegy)kontroll sima ügy volt. A prosztata-tapintástól és a vastagbéltükrözéstől tartottam egy kicsit, még ha azt is mondták, előbbi inkább kellemetlen, mint fájdalmas, az utóbbiból pedig semmit nem fogok érezni. Az apám évente, rutinszerűen jár ezekre a vizsgálatokra, miután sikeresen túlélt egy rosszindulatú prosztata- és egy vastagbéldaganatot.

Finoman szólva, nem igazán lelkesített az anális belém-hatolás gondolata, így ameddig csak lehetett, halogattam a dolgot. A párom ösztönzött, aki hosszú távra tervez velem, az orvosok viszont egyelőre lebeszéltek a kolonoszkópiáról: amíg negatív a székletvér-eredmény, illetve nem múltam el 50 éves, nem kell azon tüsténkednem, hogy egy másfél méteres „Nagy Testvért”, a bélfal korai elváltozásait is észlelő, és ha lehet, megszüntető (konkrétan: a vastagbélpolipokat lecsippentő) endoszkópot toljanak be egészen a vakbelemig.

 

Evés közben jön meg

Így aztán, az éves fogadalom márciusban kipipálva, s a felszabadultság eufóriája már-már arra ösztönöz, hogy a többi ajánlott szűrővizsgálatot is elvégeztessem magamon. A közismert szólást némileg módosítva: jobb időben észrevenni, mint egy későbbi stádiumban megijedni tőle. Avagy: jobb ma egy ambuláns beavatkozás, mint holnap egy kemo- vagy sugárterápia.

 

Tóth Tamás

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Pirula Trend