Hirdetés
A párkapcsolatok dilemmái

A párkapcsolatok dilemmái

A szerelem első fázisában még nem látjuk partnerünk hibáit, a szerelem érzésébe vagyunk szerelmesek. Életünk első meghatározó kapcsolata az édesanyánkhoz fűződik. A csecsemő és édesanyja kapcsolatának fázisai hasonlóak a szereleméhez. 6-8 hónap elteltével már nem csak olyannak látjuk szerelmünket, amilyennek látni szeretnénk, hanem a valódi énjét is megismerjük. A csecsemő leválása édesanyjáról is 6-8 hónapos korában történik. Az édesanyánkkal való kapcsolatunk pedig egész életünkben befolyásolja majd viselkedésünket párkapcsolatainkban.

Hirdetés
Hirdetés

Elmúlik-e a szerelem? Vajon miért ábrándulunk ki gyakran?

Kedves meséink - pl. a Csipkerózsika, a Hófehérke - leggyakrabban a szerelemről, két ember összekerülésének küzdelméről szólnak.

A történet aztán vagy happy enddel, vagy a két ember katartikus megsemmisülésével ér véget, ám mind a két variáció garantálja az örök boldogság birodalmába való belépést. A szerelemtől dúltan Júliának képzeljük magunkat, és Rómeónak látjuk szívünk választottját. El sem tudjuk képzelni, hogy a mennyekből egyszer csak a földre huppanunk, pedig a nagy szerelmekben is - nem sokkal a nászút után - elkövetkezik a reggel, amikor "Júlia" odaégeti a pirítóst és "Rómeó" kimarad, hogy a barátaival sörözzön munka után. Csakhogy ezt Shakespeare már nem írta meg. A szerelmi kapcsolatoknak ez a legizgalmasabb szakasza kevéssé romantikus, de annál drámaibb.

Nagy elvárásokkal, lelkesedéssel közeledünk a várva-várt másik, a nagy ő felé. Aztán hónapok, évek múltával az "ásó-kapa-nagyharang" misztériuma helyett a hétköznapok valóságában találjuk magunkat. Minden más, mint korábban hittük, gondoltuk.

Mert bizony kapcsolataink második fejezetének "működésére" nem vagyunk felkészülve.

Amikor két ember szövetségre lép, íratlan szerződést kötnek, elvárásaik vannak a másikkal szemben, ám ezeknek csak egy része fogalmazódik meg szavakban. A másik részét vagy azért nem említjük, mert mi magunk sem tudunk róla, hiszen tudattalan elvárásról van szó, vagy ha tudatos, akkor sokszor azért nem mondjuk ki, mivel számunkra természetesek, s azt hisszük, a másiknak is azok.

Hasonlóságok és különbözőségek

Amikor két ember összekerül, két különböző világ egyesül. A szerelem első időszaka a másikkal való azonosságról szól, érzéseink is azt súgják, hogy mennyire hasonlítunk egymásra! A szerelmünkkel való találkozás fantasztikus élmény, a világban való elkülönültségünk, magányunk feloldását jelenti, a hasonlóság pedig az önmagunkra találás, az elfogadás kulcsa! Nem én és te vagyunk már, hanem mi.

Aztán az együttélés alatt fokozatosan felszínre kerülnek a különbségek. Hiszen a hasonlóságok ellenére a problémák kezelésében, a szokásokban végletesen mások vagyunk. Az, hogy bizonyos dolgokat hogyan látunk, milyen a rendhez való viszonyunk, összezördülünk-e azon, hol kell nyomni a fogkrémes tubust, vagy hogyan kell állni a szőnyegrojtnak, csak az összeköltözés után derülnek ki.

De konfliktusforrást jelentenek az érzelmi elvárások is: mennyire igényeljük a másik szeretetét, annak megnyilvánulási formáit, amelyeket alapvetően meghatároznak a családból hozott minták.

Ellentéteink gyökere

A leggyakrabban előforduló problémák rendszerint nem határolhatóak el egészen egymástól:

  • Melyikünk a főnök? Kinek az akarata vagy mintája érvényesüljön? Melyikünk az erősebb? Kié a kontroll?

  • Melyikünk mintája jobb? Ő vagy én vagyok az ügyesebb, okosabb, a szebb, stb. Megjelenik az egymással való rivalizálás.

  • Felbukkan a féltékenység

  • Kinek mekkora a szabadságigénye a kapcsolatban? Pl. a barátaimmal kimaradozhatok-e és hányszor?

  • Hol vannak a határok? Például "Ne nyúlj az én asztalomhoz!"

  • Kinek mekkora az intimitásigénye? Ez nem csak szexuális együttléteik iránti vágyat jelenti, hanem a simogatást, kedveskedést, becézést.

  • Kinek milyen a mássághoz való viszonya?

A valóság

A párkapcsolatok dilemmáiAmikor szerelmesek vagyunk, nem egészen a "valódi" másikat érzékeljük. Nagyon végletesen megfogalmazva: nem a másikba vagyunk szerelmesek - hiszen őt még nem is ismerjük -, hanem a szerelem érzésébe. Mégis úgy érezzük, hogy az idők végtelenje óta közünk van a társunkhoz, mert ismerős minden mozdulata, szava, illata.

Olyannak látjuk őt, amilyennek szeretnénk, miközben ez az érzés rendkívüli módon inspirálja a másikat a fejlődésre, hogy valóban olyanná váljon, mint amilyennek látni szeretnénk.

A szerelem olyan tükröt tart elénk, amelybe mennyei boldogság belenézni.

Ám a belevetítések árnyékában a másik olyan tulajdonságai is meghúzódnak, amelyeket egyáltalán nem érzékelünk, vagy nem tulajdonítunk jelentőséget ezeknek.

Még gyakoribb, hogy az első pillanatban tetszik a másik egy szokása, hozzáállása, ami később mégis kellemetlenné válik, a tulajdonságai átértékelődnek és megnőnek az árnyékok. Például a határozott, magabiztos férfit az idő múlásával már túlságosan uralkodónak, erőszakosnak vagy durvának tartjuk.

A precíz, megbízható, igényes, rendszerető nő később takarítási mániájával az őrületbe kergeti környezetét. A másik igazi énjét rendszerint 6-8 hónap elteltével érzékeljük, ilyenkor derül ki, van-e közünk a valódi másikhoz, vagy nincs.

A meghatározó, első kapcsolat

Valamennyiünk életének van egy olyan periódusa, amelynek szakaszai, történései meglepően hasonlóak a szereleméhez: csecsemőkorunkban az édesanyánkhoz fűződő viszonyról van szó, amelyben két ember között nincsenek határok. Az "én" és "te" elhatárolódása helyett csak "mi" vagyunk.

A pszichoanalízis egyik irányzata szerint a csecsemő nem az édesanyjától különálló lénynek éli meg magát, saját énjére csak fejlődése későbbi szakaszában ébred rá. Életének első kapcsolata meghatározza további életének többi viszonyát is.

Érdekes, hogy ennek az első kapcsolatnak a fázisai hasonlóak a szereleméhez. 6-8 hónapos korban kezdődik a csecsemő leválása, szeparálódása.

Nagyjából ennyi idő alatt történik meg a párkapcsolatban is két ember között a határok újraépülése. Ami nem jelenti a másiktól való eltávolodást, a szeretet csökkenését, csak a "mi" tudatból egy kissé visszakerülünk az "én" és a "te" állapotba. Szeretem őt, de már a hibáival együtt.

Az édesanyánkkal való viszonyunk nagymértékben befolyásolja azt, hogy további kapcsolatainkban hogyan működünk. Amit ott, akkor kapunk, könnyedén tovább tudjuk adni majd másoknak. (bizalmat, intimitást).

Ami pedig hiányzott, azt egyáltalán nem, vagy csak keservesen, kudarcok árán tanuljuk meg.

Dr. Piczkó Katalin, pszichiáter szakorvos

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Pirula Trend